Amikor anyósom, Ilona, beköltözött hozzánk – Egy családi határvonalak története

– Hogy gondoltad ezt, Gábor? – sziszegtem a fogaim között, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kisfiam, Marci, éppen az etetőszékben játszott egy kanállal, de a feszültség a levegőben szinte tapintható volt.

Gábor nem nézett rám. A tekintete a padlót fürkészte, mintha ott találná meg a választ minden bajunkra.

– Anyámnak most tényleg szüksége van ránk. Tudod, hogy mennyire magányos lett apám halála óta…

– És ezt úgy oldod meg, hogy ideköltözteted? Szó nélkül? – hangom remegett. – Mi lesz így velünk? Mi lesz Marcival? Mi lesz velem?

Az ajtóban megjelent Ilona. A kezében egy tálca volt, rajta frissen sült pogácsa. – Kóstoljátok meg, gyerekek! – mondta mosolyogva, de a mosolya mögött ott bujkált valami feszültség. Éreztem, hogy ő is hallotta a beszélgetést.

Az első napokban próbáltam elhessegetni magamtól a rossz érzéseket. Margit, az én anyám, mindig is ott volt mellettem. Amikor Marci megszületett, heteken át nálunk aludt, főzött rám, segített fürdetni a babát. De Margit sosem akart uralkodni rajtunk; mindig kérdezett, mindig tiszteletben tartotta a határaimat.

Ilona viszont más volt. Már az első reggelen átrendezte a konyhát. – Így sokkal praktikusabb lesz – mondta, miközben a bögréimet pakolta át egy másik polcra. Délután pedig szó nélkül elvitte Marcit sétálni, miközben én épp zuhanyozni készültem.

– Ilona néni, legközelebb szóljon, jó? – próbáltam kedvesen mondani.

– Ó, hát csak segíteni akartam! – felelte sértődötten.

Gábor egyre többet dolgozott. Mintha menekült volna otthonról. Én pedig egyedül maradtam Ilonával és Marcival. Margit is ritkábban jött át; éreztem rajta, hogy nem akar konfliktust.

Egy este aztán betelt a pohár. Ilona épp Marcit altatta – az én módszeremmel sosem értett egyet –, amikor meghallottam, ahogy azt mondja neki: „Anyukád túl fiatal még ehhez az egészhez. Majd nagymama megtanít mindent.”

A szívem összeszorult. Bementem a szobába.

– Ilona néni, kérem, ne mondjon ilyet Marcinak! – szóltam rá remegő hangon.

– Csak az igazat mondtam – vont vállat.

Aznap este Gábor későn jött haza. Leültem mellé az ágyra.

– Nem bírom tovább – suttogtam. – Úgy érzem magam a saját otthonomban, mintha vendég lennék.

Gábor felsóhajtott. – Tudom… De mit tegyek? Anyámnak nincs hova mennie.

– És nekem van? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

Másnap reggel Margit hívott. Hallotta a hangomon, hogy valami nincs rendben.

– Kislányom, átmenjek?

– Nem tudom… Félek, hogy csak rosszabb lesz tőle minden.

Margit mégis átjött. Amikor Ilona meglátta őt az ajtóban, az arca megkeményedett.

– Jó napot kívánok! – köszönt Margit udvariasan.

– Jó napot… – felelte Ilona hidegen.

A két nő között vibrált a levegő. Margit leült mellém a nappaliban.

– Drágám, emlékszel még arra, amikor te is hazaköltöztél hozzám egy időre? Mindig azt mondtam: csak addig maradj, amíg szükséges. Aztán vissza kell adni az életet annak, akié.

Ilona hallotta ezt és felállt.

– Ha zavarok…

– Nem erről van szó! – szólt közbe Gábor hirtelen. – Mindannyian feszültek vagyunk. De valahogy meg kell oldanunk ezt.

Aznap este leültünk négyen vacsorázni. A csend nyomasztó volt. Végül Margit törte meg:

– Ilona néni, tudom, milyen nehéz lehet most magának. De talán beszélhetnénk arról, hogyan tudna önállóbb lenni újra…

Ilona szeme könnybe lábadt. – Nem akarok terhére lenni senkinek… Csak olyan üres lett minden Lajos nélkül…

Akkor először láttam benne nemcsak az anyóst, hanem egy magányos asszonyt is. Megszorítottam a kezét.

– Segítünk lakást keresni? Vagy valami klubot találni? Nem kell egyedül lennie… De nekünk is szükségünk van egy kis térre.

Ilona bólintott. Az elkövetkező hetekben együtt kerestünk neki lehetőségeket: nyugdíjasklubot, barátnőket hívtunk át hozzá teázni. Lassan-lassan visszatalált önmagához – és mi is visszakaptuk az otthonunkat.

De még most is gyakran eszembe jut: hol húzódik a határ segítés és önfeladás között? Meddig tartozunk felelősséggel egymásért – és mikor kell végre magunkra is gondolni?