„Az én fiam már nem beszél velem” – Egy anya vallomása a családi csendről és újrakezdésről

– Miért csinálod ezt velem, Gergő? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ablaküvegen végigcsorgó esőcseppeket bámultam. A fiam csak állt a szoba közepén, karba tett kézzel, és nem nézett rám. Aznap este, amikor bejelentette, hogy visszaköltözik Zsuzsához, mintha egy pillanat alatt megfagyott volna közöttünk a levegő.

– Anya, ez az én életem – mondta halkan, de határozottan. – Nem akarok erről többet beszélni.

A szívem összeszorult. Zsuzsa… Az a nő, aki évekkel ezelőtt úgy hagyta el Gergőt, hogy azóta is csak árnyéka önmagának. Láttam, ahogy a válás után hónapokig nem találja a helyét, ahogy minden reggel küzd azzal, hogy felkeljen és dolgozni menjen a könyvelőirodába. És most, amikor végre kezdett magára találni – új barátok, egy kis öröm a hétköznapokban –, visszament hozzá. Mintha semmi sem történt volna.

A családunkban mindig is voltak kimondatlan feszültségek. A férjem, Laci, sosem volt az a beszédes típus. Inkább magába zárta a gondjait, esténként csendben olvasta a Népszabadságot vagy sakkozott a számítógépen. Én próbáltam összetartani mindent: főztem, mostam, szerveztem a családi ünnepeket. Gergő volt a mindenem. Amikor megszületett, azt hittem, örökre megmarad köztünk az a különleges kötelék.

De az évek során valami megváltozott. Talán akkor kezdődött, amikor Gergő először mutatta be Zsuzsát. Együtt jöttek át vasárnapi ebédre; Zsuzsa hangosan nevetett, mindenbe beleszólt, és folyton arról beszélt, hogy mennyire utálja a vidéki életet. Én próbáltam kedves lenni vele – sütöttem almás pitét, amit Gergő mindig szeretett –, de éreztem, hogy valami nem stimmel.

Aztán jött az esküvő. Mindenki mosolygott a fényképeken, de én már akkor is aggódtam. Zsuzsa anyja odasúgta nekem: „Majd meglátod, ezek ketten nem illenek össze.” Nem akartam hinni neki.

Az első években még tartottuk a kapcsolatot. Aztán egy nap Gergő felhívott: – Anya, elváltunk. Zsuzsa elment egy másik férfival.

A fiam összetört. Hetekig nálunk lakott újra; esténként együtt néztük a régi magyar filmeket, próbáltam felvidítani. De valami végleg eltört benne.

Most pedig itt áll előttem újra – idősebb, fáradtabb –, és azt mondja: visszamegy hozzá. Próbáltam érvelni:

– Gergő, gondold át! Hányszor kell még csalódnod?

– Anya, kérlek… – nézett rám könnyes szemmel –, én szeretem őt. Nem tudom elengedni.

A férjem csak legyintett: – Hagyd már! Felnőtt ember. Majd megtanulja.

De én nem tudtam elengedni. Napokig nem aludtam rendesen; minden reggel korábban keltem, csak hogy halljam Gergő hangját a konyhában. De ő egyre kevesebbet beszélt hozzám. Egyik este már csak egy cetlit találtam az asztalon: „Anya, elmentem Zsuzsához. Ne aggódj.”

Azóta csend van. Néha felhívom – nem veszi fel. Üzenetet írok: „Szeretlek.” Válasz nincs.

A barátnőm, Marika szerint túl sokat aggódom:

– Engedd el! Majd visszajön magától.

De hogyan engedhetném el? Egy anya sosem tudja igazán elengedni a fiát.

A faluban is mindenki tudja már: „Gergő visszament ahhoz a nőhöz.” Az emberek suttognak mögöttem a boltban; néha érzem a pillantásokat a hátamon. Mintha én lennék hibás azért, hogy így alakult.

A karácsony közeledik. Régen ilyenkor együtt díszítettük a fát; most csak Laci ül velem szemben némán vacsoránál. Néha úgy érzem, mindent elveszítettem.

Egy este mégis összeszedtem magam és elmentem Zsuzsáék házához Budapesten. Sokáig álltam az ajtó előtt; végül Zsuzsa nyitott ajtót.

– Mit keresel itt? – kérdezte hidegen.

– Csak látni akartam Gergőt…

– Most nincs itthon – vágta rá gyorsan.

Hazafelé a buszon sírtam. Vajon tényleg ennyire elrontottam volna mindent? Vagy csak az élet ilyen kegyetlen?

Azóta is várom a hívását. Minden nap megnézem a telefonomat – hátha üzent valamit.

Néha azon gondolkodom: lehet-e még újrakezdeni? Vagy örökre elveszítettem őt?

„Vajon hol hibáztam? Lehet-e még egy anya és fia között béke akkor is, ha az élet mindent szétszakít?”