Két hét a kisunokámmal – amikor az anyósból ellenség lesz

– Mama, kérlek, most azonnal! – Gábor hangja remegett a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy Dóra sír. – Dóra rosszul lett, mentőt hívtam. Léna nálad lehet? Nincs másunk.

Nem volt kérdés. Felkaptam a köntösöm, és mire Gábor befordult a ház elé, már az ajtóban vártam. Léna álmosan pislogott a hordozóból, én pedig magamhoz öleltem. Gábor csak annyit mondott: – Köszönöm, anya. – Aztán eltűnt az éjszakában.

Az első éjszaka nehéz volt. Léna sírt, hiányolta az anyját. Próbáltam ringatni, dúdoltam neki régi magyar altatókat, amiket még az én anyám énekelt nekem. Hajnalban végre elaludt. A nappalok sem voltak könnyebbek: pelenkázás, etetés, altatás – minden újra ismerős lett, de mégis idegen. Közben folyamatosan aggódtam Dóráért is. Gábor naponta hívott: – Anyu, minden rendben? Léna jól van? Dóra még bent marad.

A második napon már rutinosabb voltam. Sétáltunk a parkban, beszélgettem Lénával, mintha értené minden szavam. A szomszéd Marika néni is megjegyezte: – Milyen ügyes vagy, Ilona! Olyan természetesen bánsz vele. – Büszke voltam magamra.

A negyedik napon Gábor késő este jött át egy váltás ruhával és némi babatápszerrel. Fáradtan ült le az asztalhoz.
– Anyu, Dóra nagyon aggódik. Azt mondja, ne adjak Lénának semmi mást csak azt a speciális tápszert.
– Tudom, Gábor – feleltem kissé sértődötten –, de amikor sírt és nem akarta meginni, adtam neki egy kis kamillateát is. Neked is adtam annak idején.
Gábor sóhajtott: – Csak kérlek, próbálj meg mindent úgy csinálni, ahogy Dóra szeretné.

Éreztem a feszültséget. Mintha nem bíznának bennem. Pedig mindent megtettem Lénáért.

A hetedik napon Dóra végre hazajöhetett. Gábor boldogan jött érte Lénával együtt. Amikor Dóra meglátott minket az ajtóban, könnyek szöktek a szemébe. Átölelte Lénát, majd rám nézett.
– Köszönöm, Ilona – mondta halkan.

Azt hittem, minden rendben lesz. De másnap reggel Gábor hívott.
– Anyu… Dóra nagyon ideges. Azt mondja, Léna furcsán viselkedik. Nem alszik jól, és mintha fájna a hasa.
– Én csak azt tettem, amit jónak láttam! – vágtam vissza dühösen.
– Tudom… csak most mindenki feszült.

Dóra nem keresett napokig. Aztán egy este váratlanul megjelent nálam.
– Beszélnünk kell – mondta ridegen.
Leültünk a konyhában. Ő szorosan összefonta a karját.
– Ilona, tudom, hogy segíteni akartál. De Léna most nyűgös, és az orvos szerint valószínűleg valami olyat kapott enni vagy inni, amitől fájhat a hasa.
– Csak egy kis kamillateát adtam neki! – védekeztem.
– De mi megbeszéltük Gáborral, hogy csak a tápszert kaphatja! Nem akarom, hogy bármi baja legyen!

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Hát ennyi vagyok? Egy veszélyforrás? Egy rossz nagymama?
– Dóra… én csak segíteni akartam…
– Tudom – felelte halkan –, de mostantól szeretném, ha mindenben egyeztetnénk előbb.

Azóta valami megtört köztünk. Gábor próbál közvetíteni, de érzem: Dóra már nem bízik bennem úgy, mint régen. Hiába hoztam vissza Lénát egészségesen és boldogan; hiába virrasztottam mellette éjszakákon át.

A család többi tagja is megosztott lett. Az anyósom szerint Dóra túl szigorú; a húgom szerint viszont nekem kellett volna jobban alkalmazkodnom az ő szabályaikhoz.

Egy vasárnap délután Gáborék átjöttek Lénával. Dóra udvarias volt, de távolságtartó. Amikor Lénát ölbe vettem volna, Dóra gyorsan közbeszólt:
– Előbb moss kezet, kérlek!
Mintha már nem lennék elég jó így sem.

Azóta gyakran gondolkodom: hol rontottam el? Lehet-e két generáció között valódi bizalom? Vagy örökké ott maradnak ezek a sebek?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen félreértést? Vagy örökre megváltozik minden egy ilyen két hét után?