Anyósom, a pulyka és az utolsó csepp: Egy magyar családi ünnep drámája

– Na, Eszter, idén is te sütöd a pulykát! – csattant fel Ilona néni hangja, ahogy belépett a konyhába, kezében egy hatalmas, fagyos pulykával. Az egész család ott volt már: férjem, Gábor, a két gyerekünk, sőt még az unokatestvérek is. A levegőben feszültség vibrált – mindenki emlékezett a tavalyi katasztrófára.

Tavaly ugyanis én vállaltam a pulykát. Ilona néni egész héten utasításokat osztogatott: „Ne felejtsd el beáztatni! Elég sót tettél rá? Ugye nem lesz száraz?” Aztán, amikor végre kivettük a sütőből, a hús kemény volt és ízetlen. Mindenki udvariasan mosolygott, de Ilona néni nem bírta ki szó nélkül: „Hát, Eszterkém, ez most nem sikerült. De majd jövőre!”

Most itt álltam újra, szemben vele és a pulykával. Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér. Gábor rám nézett, mintha azt mondaná: „Kérlek, csak most ne veszekedj!” De én már nem bírtam tovább.

– Ilona néni, idén nem én sütöm a pulykát – mondtam halkan, de határozottan.

A konyha elcsendesedett. Még a gyerekek is abbahagyták a nevetgélést.

– Hogyhogy nem te? – kérdezte döbbenten. – Ki más tudná megcsinálni?

– Bárki – feleltem. – Vagy rendelhetünk is akár. Nem akarok még egy ünnepet végigaggódni.

Ilona néni arca megkeményedett. – Az én fiam felesége vagy. Ez a te dolgod!

Gábor közbelépett: – Anya, hagyd már Esztert! Tavaly is túl nagy volt rajta a nyomás.

– Nyomás? Régen minden nő tudott főzni! – csattant fel Ilona néni.

A könnyeimmel küszködtem. Eszembe jutottak a gyerekkorom karácsonyai: anyám mindig ideges volt az ünnepek előtt, apám pedig csak morgott, ha valami nem sikerült tökéletesen. Megfogadtam akkoriban, hogy én más leszek. De most ugyanazt éreztem: megfelelési kényszert, szorongást.

A húgom, Zsófi odalépett hozzám és megszorította a kezem. – Ha akarod, segítek – suttogta.

De én már eldöntöttem. – Nem fogok főzni csak azért, hogy valakinek megfeleljek – mondtam hangosan. – Ez az ünnep nem erről kellene szóljon.

Ilona néni sértetten kivonult a konyhából. A nappaliban halkan suttogtak az unokatestvérek: „Mi lesz most? Ki csinálja meg a vacsorát?”

A gyerekek odajöttek hozzám. – Anya, baj van? – kérdezte Dorka.

Lehajoltam hozzájuk. – Nem baj van, csak most másképp lesz az ünnep.

Gábor átölelt. – Büszke vagyok rád – mondta halkan.

A délután csendben telt. Ilona néni duzzogva ült a sarokban, de végül Zsófi és én összedobtunk egy egyszerű vacsorát: töltött káposztát és bejglit. A pulyka ott maradt érintetlenül az asztalon.

Este Gábor odahúzott magához a kanapén.
– Szerinted valaha elfogad engem az anyád? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelte –, de az biztos, hogy én így szeretlek.

Az ünnep végén Ilona néni odajött hozzám. Egy pillanatig azt hittem, bocsánatot kér majd, de csak ennyit mondott:
– Jövőre majd meglátjuk…

Most itt ülök egy üres konyhában, és azon gondolkodom: vajon hány nő él még ma is ilyen elvárások között? Hányan érzik úgy, hogy csak akkor érnek valamit, ha mindent tökéletesen csinálnak? Vajon mikor lesz elég bátorságunk nemet mondani?