Nem bírom tovább, Gábor: Egy budapesti válás története

„Nem bírom tovább, Anna. Egyszerűen nem megy.”

A hangja halkan remegett, mintha attól félne, hogy a szavak súlya összetöri a csendet, ami közöttünk feszült. Az ablakon túl a budapesti éjszaka fényei vibráltak, de én csak Gábor arcát láttam, ahogy elfordul tőlem. A szívem egy pillanat alatt jéggé dermedt.

„Mit jelent ez?” – kérdeztem, de már tudtam. Azt hiszem, már hónapok óta éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott köztünk. Mégis, amikor kimondta, mintha egy ismeretlen világba zuhantam volna.

Gábor felállt az ágy széléről, és a nappali felé indult. „Sajnálom, Anna. Próbáltam… tényleg próbáltam.”

Ott maradtam egyedül a sötétben. Hallottam, ahogy a konyhában vizet tölt magának. A lakásunkban minden tárgy hirtelen idegenné vált. A közös képeink a polcon, a gyerekrajzok a hűtőn – mind azt kiáltották: „Ez volt az otthonod.”

Másnap reggel Gábor már nem volt ott. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmentem anyámhoz pár napra. Kérlek, ne haragudj.”

A gyerekeink, Dóri és Marci még aludtak. Néztem őket, ahogy békésen szuszognak, és nem tudtam eldönteni, mikor mondjam el nekik. Hogyan mondja el egy anya a gyerekeinek, hogy apa már nem akar hazajönni?

Aznap délután anyám hívott. „Anna, minden rendben?” – kérdezte aggódva.

„Gábor elment” – suttogtam.

Csend lett a vonalban. „Gyere át hozzánk vacsorára. Ne maradj egyedül.”

De én nem akartam menni. Nem akartam látni anyám sajnálkozó tekintetét, apám hallgatag együttérzését. Nem akartam újabb kérdéseket hallani: „Biztos mindent megtettél? Nem lehetne még megmenteni?”

A következő napokban csak robotpilóta üzemmódban éltem. Felkeltem, reggelit csináltam a gyerekeknek, elvittem őket az iskolába, majd hazamentem és órákig bámultam ki az ablakon. A barátnőim – Zsófi és Réka – próbáltak elérni telefonon.

„Anna, találkozzunk egy kávéra!” – írta Zsófi.

„Majd máskor” – válaszoltam mindig.

Egy este Marci odabújt hozzám az ágyban. „Anya, apa mikor jön haza?”

A torkom elszorult. „Nem tudom, kicsim. Most egy ideig máshol lakik.”

„Összevesztetek?”

„Igen… de ez nem a te hibád.”

Marci csak bólintott, de láttam rajta a félelmet. Dóri bezárkózott magába; órákig hallgatta a zenét a szobájában, és nem szólt hozzám.

Egyik este Gábor visszajött pár holmiért. Nem nézett rám. Csak összepakolt néhány inget és nadrágot.

„Gábor… tényleg ennyi volt?” – kérdeztem halkan.

Megállt az ajtóban. „Anna… elfáradtam. Már nem tudok úgy szeretni téged, mint régen.”

„És a gyerekek?”

„Őket mindig szeretni fogom.”

Amikor elment, úgy éreztem, mintha egy részemet is magával vitte volna.

A következő hetekben mindenki tanácsokat adott: „Menj el pszichológushoz!” „Kezdj új életet!” „Ne hagyd magad!” De én csak azt éreztem: üres vagyok.

Egy délután Réka átjött hozzám váratlanul.

„Anna, most már elég! Nem hagyhatod el magad! Gyere velem sétálni a Margitszigetre!”

Nem akartam menni, de végül beadtam a derekam. A szigeten sétáltunk a fák alatt; Réka mesélt a saját válásáról.

„Tudod, én is azt hittem, hogy vége mindennek” – mondta halkan –, „de aztán rájöttem: magamat kell először megtalálnom.”

Hazafelé menet először éreztem valami halvány reményt. Talán tényleg lehet újrakezdeni.

A gyerekekkel is lassan beszélgetni kezdtünk esténként. Dóri egyszer csak odajött hozzám:

„Anya… ugye nem miattunk ment el apa?”

„Nem, drágám. Ez csak rólunk szólt… felnőtt dolgokról.”

Ahogy múltak a hetek, lassan megtanultam egyedül is boldogulni. Megtanultam szerelni egy csöpögő csapot, intézni az iskolai papírokat egyedül, és esténként néha már nevetni is tudtam a gyerekek viccein.

Anyám egyszer azt mondta: „Anna, büszke vagyok rád. Erősebb vagy, mint gondolod.”

Talán igaza van. Talán tényleg van élet Gábor után is.

De néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon hol rontottuk el? Lehetett volna másképp? Ti mit gondoltok erről?