Családi seb: amikor a testvéri kötelék elszakad – Egy vidéki nő vallomása a városi húgáról

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg kimondtad, Dóra! – szakadt ki belőlem, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorítva a kávésbögrét. Anyám, Ilona, csendben sírt, apám, Lajos, csak bámult maga elé. A húgom, Dóra, a városi menő ruháiban, karján a táskájával, mintha csak egy tárgyaláson lenne, ridegen nézett vissza rám.

– Miért ne mondanám ki? – felelte higgadtan. – Nekem is jogom van a részhez. Nem maradhatok örökké albérletben Budapesten. Ha eladnánk ezt a házat, mindenkinek könnyebb lenne.

A szívem összeszorult. Ez a ház nem csak falakból állt. Itt nőttünk fel, itt tanultam biciklizni az udvaron, itt sírtam először szerelmi bánat miatt a padláson. És most Dóra csak úgy eladná? Csak azért, mert neki kényelmesebb lenne egy új lakás Pesten?

– Te tényleg nem érted? Ez nem csak pénz kérdése! – mondtam elcsukló hangon. – Anyáék egész életükben ezért dolgoztak. És mi lesz velük? Hova mennének?

Dóra vállat vont. – Találnánk nekik valami kis lakást. Nem kell ekkora ház két öregnek.

Apám ekkor halkan megszólalt: – Ez a ház az életünk. Itt van mindenünk.

Dóra arca megkeményedett. – Nekem is jogom van boldogulni! Nem fogok örökké várni arra, hogy majd egyszer örökölhetek! – kiabálta, majd kiviharzott az ajtón. Az autója motorja felbőgött az udvaron.

Ott maradtunk némán. Anyám zokogott. – Hol rontottam el? Mindig mindent megadtam neki is…

Én csak ültem, és próbáltam felfogni, hogy most végleg elvesztettem a húgomat.

Gyerekkorunkban Dóra volt a kedvencem. Mindig én védtem meg az iskolában, együtt bújtunk össze viharos éjszakákon. Amikor felvették az egyetemre Budapestre, büszkék voltunk rá. Minden karácsonykor hazajött, hozta a városi történeteit, mi meg csodáltuk az új világát.

De az utóbbi években egyre ritkábban jött haza. Ha jött is, mindig sietett vissza a városba. Azt mondta, ott van az élete, ott vannak a barátai. Én maradtam itthon, férjhez mentem Gáborhoz, két gyerekünk született. A szüleim öregedtek, én segítettem nekik a ház körül.

A konfliktus akkor robbant ki igazán, amikor anyám hatvanadik születésnapját szerveztük. Mindenki izgatott volt: sütöttem háromféle tortát, Gábor feldíszítette az udvart lampionokkal, a gyerekek rajzokat készítettek nagyinak. Dóra is jelezte, hogy jön – de csak aznap reggel szólt, hogy késik.

Délután végre megérkezett – egy idegen férfival az oldalán. – Ő Zsolt – mutatta be –, együtt élünk Pesten.

A vacsora alatt Dóra alig szólt hozzánk. Zsolt végig a telefonját nyomkodta. Aztán egyszer csak Dóra letette a villáját:

– Beszélnünk kell valami komolyról.

A levegő megfagyott.

– Szeretném tudni, mikor adjuk el ezt a házat – mondta halkan, de határozottan.

Anyám arca elsápadt. – Miről beszélsz?

– Zsolttal lakást akarunk venni Pesten. Nekem is jár a részem! Nem akarok tovább várni.

Apám ökölbe szorította a kezét. – Amíg élünk, szó sem lehet róla!

Dóra felnevetett gúnyosan. – Persze… ti mindig csak magatokra gondoltok! Nekem sosem segítettetek igazán! Mindig csak Éva volt az első!

Éreztem, ahogy mindenki rám néz. Mintha én lennék minden baj forrása.

– Ez nem igaz! – vágtam vissza dühösen. – Mindent megkaptál! Csak te választottad azt az életet!

Dóra felállt az asztaltól. – Elegem van ebből! Ha nem adjátok el önként, majd jogi útra terelem!

Aznap este sírva feküdtem le. Gábor próbált vigasztalni:

– Ne vedd magadra… Dóra megváltozott. A város… vagy ez a Zsolt…

De én tudtam: valami végleg eltört bennünk.

A következő hetekben Dóra ügyvédet keresett. Anyám idegösszeomlást kapott; apám napokig nem szólt senkihez. A faluban mindenki suttogott: „Hallottad? Az Ilonáék lánya perelné a saját szüleit!”

A gyerekeim kérdezték: – Anya, miért nem jön többet Dóri néni?

Mit mondhattam volna?

Végül apám döntött: – Ha ennyire kell neki a pénz, adok neki annyit, amennyit tudok spórolni… de a házat nem adjuk el!

Dóra elfogadta a pénzt – de többé nem jött haza.

Azóta eltelt két év. Karácsonykor üresen marad egy szék az asztalnál. Anyám titokban nézi Dóra régi fényképeit; apám csak legyint: „Nincs lányom.”

Én próbálok erős lenni – de minden este azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy testvéri kötelék? Vajon hibáztunk valahol? Vagy egyszerűen csak ennyire más lett az életünk?

Néha írok neki üzenetet: „Hiányzol.” Soha nem válaszol.

A gyerekeim már alig emlékeznek rá.

A faluban sokan azt mondják: „Jobb így! Az ilyen ember csak bajt hozna.” De én nem tudom elengedni azt a kislányt, akivel együtt álmodoztunk régen a diófa alatt.

Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon lehet-e még valaha újra egymás szemébe nézni? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg jobb néha végleg elengedni azt is, akihez vér köt?