Háromszoros meglepetés: Egy kórházi út, három új élet
– Zsuzsi, most már tényleg indulnunk kell! – kiáltottam be a fürdőszobába, miközben a telefonomon néztem az órát. Hajnal volt, a város még aludt, de nálunk már órák óta feszült készülődés folyt. Zsuzsi arca sápadt volt, de a szemében ott csillogott az izgalom és az aggodalom keveréke. Már majdnem öt éve annak, hogy első fiunk, Marci megszületett, és most végre úton volt a kistestvére.
Az autóban csendben ültünk. Zsuzsi néha felszisszent, én pedig görcsösen markoltam a kormányt. Az úton visszhangzottak bennem anyám szavai: „Második gyerek? Biztosan jó ötlet ez most? Tudod, milyen nehéz volt nekünk is két gyerekkel.” De én hittem benne, hogy minden rendben lesz.
A kórházban minden olyan gyorsan történt. Az orvos, Dr. Tóth, rutinosan vizsgálta Zsuzsit, de egyszer csak megállt és furcsán nézett ránk.
– Kérem, várjanak egy pillanatot – mondta, majd halkan odasúgott a nővérnek valamit. Aztán hozzánk fordult: – Úgy tűnik, nem csak egy babát várnak…
Először azt hittem, rosszul hallok. Zsuzsi rám nézett, a szeme elkerekedett.
– Hogyhogy? – kérdeztem remegő hangon.
– Hármat látok – mondta Dr. Tóth. – Tripla öröm lesz ma!
A világ megállt egy pillanatra. Zsuzsi sírni kezdett, én pedig csak ültem ott bénultan. Hármat? Hogyan fogjuk ezt megoldani? Egy panelban lakunk Zuglóban, két szoba, egy fürdő… Marci is épphogy elfért eddig.
A szülés gyorsan lezajlott. Három apró sírás töltötte be a kórházi szobát. Amikor először láttam őket – két kislányt és egy kisfiút –, egyszerre éreztem végtelen boldogságot és bénító félelmet.
A következő napokban mindenki jött-ment körülöttünk. Anyám sírva ölelt át: „Édes fiam, most aztán lesz dolgotok!” Zsuzsi anyja viszont inkább aggódott: „Hogy fogjátok ezt bírni? Nekem is segítenem kell majd.”
Az első igazi konfliktus otthon robbant ki. Hazahoztuk a babákat, Marci izgatottan ugrált körülöttük, de hamar rájött, hogy mostantól nem ő lesz a középpontban.
– Apa, miért sírnak mindig? – kérdezte egy este.
– Mert még nagyon picik, Marci – próbáltam magyarázni –, és nekik most minden új.
De Marci nem értette. Egyre többször duzzogott el a szobájába, vagy próbált hangosan játszani, hogy magára vonja a figyelmet. Zsuzsi fáradt volt, én pedig egyre idegesebb lettem. Minden este veszekedtünk.
– Nem bírom tovább! – csattant fel Zsuzsi egyik éjjel, amikor már harmadszor kellett felkelni etetni.
– Én sem! – vágtam vissza túl gyorsan. – De mit csináljunk? Nem kérdezték meg tőlünk, akarunk-e hármat!
A csend fájdalmas volt. Tudtam, hogy megbántottam.
A következő hetekben próbáltunk segítséget kérni. Anyám néha átvette az egyik babát pár órára, de ő is fáradt volt már. A barátaink eleinte lelkesen jöttek pelenkázni vagy főzni valamit, de ahogy múltak a hetek, egyre ritkábban jelentkeztek.
A pénzügyek is szorongatni kezdtek minket. A GYES-ből és az én fizetésemből alig futotta pelenkára és tápszerre. Egyik este leültem számolni: „Ha mindháromnak külön ágy kell… új babakocsi… háromszoros ruha…”
Zsuzsi csak ült mellettem és sírt.
– Mi lesz velünk? – kérdezte halkan.
Nem tudtam válaszolni.
Egyik nap Marci óvodai ünnepségére mentem. Ott álltam a többi apuka között, akik nevetve beszélgettek arról, hogy milyen nehéz két gyerekkel. Én csak némán bámultam magam elé. Vajon elég jó apa vagyok? Vajon nem rontottam el mindent?
Aztán történt valami váratlan. Egyik este Marci odabújt hozzám és azt mondta:
– Apa, én segítek majd neked vigyázni rájuk.
Ez volt az első alkalom hetek óta, hogy mosolyogni tudtam.
Azóta is minden nap harc: harc az idővel, a pénzzel, egymással és önmagunkkal. De amikor este mind a négy gyerek ott alszik körülöttünk – Marci is közelebb húzza a matracát –, akkor úgy érzem, talán mégis képesek vagyunk rá.
Vajon tényleg lehet egyszerre ennyi szeretetet adni? Vagy csak sodródunk az árral? Ti mit tennétek a helyemben?