Menekülés a sötétségből: Egy anya harca a biztonságért
– Anya, miért sietünk ennyire? – kérdezte Luca, miközben a kabátját próbáltam ráadni remegő kezekkel. Az ablakon túl a februári szél jeges esőcseppeket vágott az arcunkba, de én csak egyetlen dolgot éreztem: menekülnöm kell. Mögöttünk, a lakásban, még mindig ott visszhangzott Zoltán ordítása. Azt hittem, soha nem fogom ezt megtenni. De amikor megláttam a félelmet a gyerekeim szemében, már nem volt kérdés.
A panelház lépcsőházában Luca és Marci csendben jöttek utánam. A telefonomat szorongattam, csak egyetlen név járt a fejemben: Jázmin. Ő volt az egyetlen, akiben megbíztam. A legjobb barátnőm még az egyetemi évekből, aki mindig azt mondta: „Nálam mindig van helyed.”
– Jázmin, kérlek, ne haragudj, de most azonnal szükségem van rád – suttogtam a telefonba, miközben próbáltam nem sírni.
– Gyere! – vágta rá gondolkodás nélkül. – Gábor most is dolgozik, csak este jön haza. Gyorsan gyertek!
A villamoson ülve Luca hozzám bújt. Marci az ablakot bámulta. Vajon mit gondolhatnak? Hogy anya megint mindent elrontott? Hogy apa most is győzött?
Jázmin lakásához érve végre fellélegeztem. A meleg fények, a friss sütemény illata… Egy pillanatra úgy éreztem, minden rendben lesz. Jázmin átölelt.
– Itt biztonságban vagy – mondta halkan.
A gyerekek gyorsan elaludtak a kanapén. Én pedig végre sírni mertem. Jázmin csak ült mellettem, hallgatott.
– Mi történt? – kérdezte végül.
– Zoltán… megint elvesztette a fejét. Nem bírtam tovább. Nem akarom, hogy a gyerekek ezt lássák…
Jázmin szorosan megfogta a kezem.
– Maradhattok, ameddig csak kell.
De este minden megváltozott. Gábor hazaért. Már az előszobában hallottam a hangját.
– Mi ez a cipőhalom? Kik ezek?
Jázmin gyorsan elé állt.
– Lilla és a gyerekek… bajban vannak.
Gábor rám nézett. Az arca megkeményedett.
– Nézd, sajnálom őket, de ez nem hotel. Nem akarok bajt magunknak. Mi van, ha Zoltán idejön? Vagy ha rendőrség lesz belőle?
Jázmin próbált érvelni:
– Gábor, Lilla a barátnőm! Segítenünk kell!
– Nem! – vágott közbe Gábor. – Nem akarom, hogy idegenek legyenek a lakásban! Főleg nem ilyen helyzetben!
Ott álltam a konyhaajtóban, mint egy betolakodó. A gyerekeim már aludtak. Éreztem, ahogy a szégyen és a tehetetlenség összenyom.
Jázmin odajött hozzám.
– Sajnálom… Próbáltam…
– Nem baj – mondtam halkan. – Megértem…
De nem értettem meg. Hogy lehet az, hogy amikor valaki igazán bajban van, akkor mindenki csak magára gondol?
Az éjszakát még ott töltöttük, de reggel Gábor már csomagolta össze a gyerekek holmiját.
– Lilla, tényleg sajnálom – mondta feszengve –, de nem lehettek tovább itt.
Jázmin sírva ölelt át.
– Ha rajtam múlna…
Aztán ott álltam az utcán két kicsi gyerekkel és egy bőrönddel. Február volt, hideg és szürke. A menedékhelyen azt mondták: „Tele vagyunk.” A családsegítő központban csak vállat vontak: „Majd visszahívjuk.”
Az anyámhoz nem mehettem vissza – ő mindig azt mondta: „Te választottad ezt az embert.” A testvérem külföldön dolgozott. Barátok? Mindenki csak sajnálkozott üzenetben.
Egy parkban ültem le Lucával és Marcival. A fiam rám nézett:
– Anya, most mi lesz?
Nem tudtam válaszolni. Csak annyit tudtam: nem adhatom fel.
Aznap este végül egy régi kolléganőm vett magához minket pár napra. De minden nap újabb harc volt: lakást keresni, munkát találni úgy, hogy két gyereket iskolába kell vinni… És közben mindenhol azt éreztem: mintha láthatatlan lennék. Mintha senkit sem érdekelne igazán, mi történik velünk.
Jázmin néha írt: „Sajnálom… Gábor nagyon makacs.” De én már nem haragudtam rá – inkább csak szomorú voltam.
Végül sikerült albérletet találnom egy kis zuglói garzonban. Nem volt nagy, de legalább csak mi voltunk ott. A gyerekek lassan újra mosolyogtak.
De minden este felteszem magamnak a kérdést: Vajon hány nő járja most ugyanezt az utat Magyarországon? Hányan maradnak egyedül, mert senki sem meri vállalni értük a felelősséget?
Ti mit tennétek Jázmin vagy Gábor helyében? Hol húzódik a határ barátság és család között? Vajon tényleg ennyire magunkra vagyunk hagyva ebben az országban?