Elveszett szám – Egy anya és lánya harca a felejtés ellen

– Anya, már megint nem vetted fel! – ordította be az ajtón keresztül Zsófi, miközben a kulcscsomója csörömpölve koppant a cipős szekrényen. – Egész nap hívlak, legalább tízszer! Mi lett volna, ha tényleg baj van?

A kezem remegett, ahogy a régi, kopott gombos telefonomat szorongattam. A kijelzőn csak annyi villogott: „Ismeretlen hívás”. Megint. Megint nem tudtam, melyik gombot kell megnyomni. Zöld vagy piros? Melyik az igen? Melyik a nem? A szemem előtt összefolytak a színek, a számok. A fejem zúgott, mintha valaki egy vascsővel ütögetné belülről.

– Próbáltam, Zsófikám… – suttogtam bűntudatosan. – De elcsúszott a kezem…

– Mindig ezt mondod! – csattant fel. – És most hol van Bence száma? Azt mondtad, elmentetted!

A torkom összeszorult. Bence, a fiam… Az egyetlen fiam, akivel már hónapok óta csak telefonon beszélünk, mert Németországban dolgozik. Az egyetlen szám, amit minden nap újra és újra elő kellett keresnem. És most…

– Elveszett – mondtam ki halkan. – Nem találom sehol.

Zsófi nagyot sóhajtott, leült velem szemben az asztalhoz. A konyhában csend volt, csak a hűtő zúgott, és a falióra kattogott kegyetlenül hangosan.

– Anya… – kezdte fáradtan. – Hányszor mondtam már, hogy írjuk fel egy papírra? Hogy ragasszuk ki a hűtőre? Hogy ne csak a telefonban legyen?

– Tudom… de mindig elfelejtem… – A hangom remegett. – Olyan gyorsan változik minden… Régen elég volt egy telefonfüzet. Most meg ez a sok gomb, érintőképernyő…

– Anya, ez nem oké! – Zsófi hangja egyszerre volt dühös és kétségbeesett. – Mi lesz veled, ha egyszer tényleg bajba kerülsz? Ha elesel? Ha rosszul leszel? Hogy hívsz fel bárkit?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valami rosszaságon. Pedig én csak… csak próbáltam lépést tartani ezzel az új világgal.

– Tudod mit? – Zsófi felpattant. – Most azonnal beállítom neked újra Bence számát. És fel is írom egy papírra. De anya… könyörgöm… legalább ezt az egyet jegyezd meg!

Néztem, ahogy dühösen matat a telefonon, ujjai gyorsan járnak a gombokon. Neki olyan könnyűnek tűnik minden. Nekem meg minden nap harc.

Aztán egyszer csak kiborultam.

– Nem értesz meg! – kiáltottam rá váratlanul. – Neked ez mind természetes! De én… én félek! Félek attól, hogy elfelejtek mindent! Hogy egyszer majd ti is elfelejtetek engem!

Zsófi megtorpant. Először láttam rajta igazi megrendülést.

– Anya… miért mondasz ilyet?

– Mert érzem! – zokogtam fel. – Minden nap egy kicsit jobban érzem, hogy kicsúszik a kezemből az életem! Hogy már nem vagyok fontos! Hogy csak teher vagyok nektek!

Csend lett. Zsófi leült mellém, átölelt.

– Nem vagy teher… csak aggódunk érted. És néha… néha nehéz türelmesnek lenni.

Sokáig ültünk így némán.

Aztán eszembe jutott egy régi emlék.

– Emlékszel, amikor kicsi voltál, és elvesztetted a plüssmacid? Egész éjjel kerestük együtt…

Zsófi elmosolyodott.

– Igen… azt hittem, sose lesz meg.

– De együtt megtaláltuk. Most is együtt kell keresnünk… mindent. Nem csak telefonszámokat.

Zsófi bólintott.

Aznap este újra beírtuk Bence számát. Felragasztottuk a hűtőre is, nagy betűkkel: BENCE – FIAM – +49…

De valami mégis megváltozott bennem. Éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Hallgattam az utcáról beszűrődő villamos csilingelését, a szomszéd kutyájának ugatását. Arra gondoltam: vajon hány idős ember ül most is így Magyarországon? Hányan félnek attól, hogy elfelejtenek valamit? Hányan érzik magukat feleslegesnek ebben az új világban?

Másnap reggel Zsófi már nem volt olyan türelmetlen. Együtt reggeliztünk, aztán leült mellém.

– Anya… beszéltem Bencével is tegnap este. Azt mondta, ő is aggódik érted.

A szívem összeszorult.

– Én is aggódom érte… De nem akarom mindig zavarni.

– Nem zavarsz! Csak jó lenne néha hallani rólad.

Elhatároztam: megpróbálok tanulni. Megtanulni ezt az új világot. Nem akarok teher lenni.

A következő hetekben Zsófi minden nap gyakorolt velem: hogyan kell hívást fogadni, hogyan kell SMS-t írni, hogyan lehet videóhívást indítani. Néha sikerült, néha nem. Volt, hogy sírtam dühömben és szégyenemben. Volt, hogy Zsófi is elvesztette a türelmét.

Egy este aztán váratlanul megszólalt a telefonom: BENCE HÍV!

Reszkető kézzel nyomtam meg a zöld gombot.

– Szia anya! – hallottam meg a fiam hangját Németországból.

– Szia Bencém! Sikerült! Felvettem!

Nevetett.

– Látod? Megy ez neked!

Könnyek szöktek a szemembe.

De nem minden oldódott meg ettől. Egy vasárnap délután Zsófi összeveszett velem.

– Anya! Miért nem szóltál, hogy fáj a lábad? Miért titkolod el mindig?

– Mert nem akarok terhet rakni rád! Neked is van családod, munkád…

– De én vagyok a lányod! Nem vagy egyedül!

Akkor értettem meg igazán: nem csak nekem nehéz ez az egész. Nekik is. A gyerekeimnek is nehéz látniuk, hogy öregszem, hogy felejtek, hogy néha már nem vagyok ugyanaz az erős anya.

Egyik este aztán leültem írni ezt a történetet. Hogy ne felejtsem el magamat sem. Hogy emlékezzek arra: volt idő, amikor én segítettem nekik eligazodni ebben a világban. Most ők segítenek nekem.

Még mindig félek néha attól, hogy elveszítek valamit: egy számot, egy emléket, önmagamat. De már tudom: amíg együtt keresünk és egymásra figyelünk, addig nincs igazi veszteség.

Ti mit gondoltok? Vajon tényleg ilyen nehéz áthidalni ezt a generációs szakadékot? Vagy csak mi bonyolítjuk túl egymás életét?