Botrány a faluban a húgom miatt – Egy testvér vallomása
– Hogy tehetted ezt, Zsuzsa? – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, könnyekkel a szemében. – A saját húgodat dobtad ki az utcára! Hát milyen ember vagy te?
Ott ültem, a kezem remegett a bögre felett, és úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne. Pedig csak ketten voltunk a konyhában, de a ház falai is hallották anyám szavait. A falu már zsongott a pletykáktól: „A Szabó Zsuzsa kitette a húgát, az egész családját szégyenbe hozta!”
De senki sem tudja, mi zajlott le bennem. Senki sem látta, hogyan roppantam meg napról napra, ahogy a saját otthonom idegenek tanyájává vált. Mert hiába a vér köteléke, ha valaki csak elvesz, de sosem ad vissza semmit.
Minden egy szombat délután kezdődött, amikor Dóri – a húgom – két bőrönddel és egy síró kisfiúval állított be hozzánk. A férje elhagyta, albérletből is kirakták őket, és anyánk – mint mindig – hozzám küldte őket: „Zsuzsánál van hely, majd segít!”
A férjem, Gábor csak annyit mondott: – Egy hétig maradhatnak, Zsuzsa. De utána találjatok megoldást!
Bólintottam. Egy hét… aztán visszakapjuk az életünket. De Dóri már az első este úgy viselkedett, mintha mindig is itt lakott volna. Ledobta a cipőjét az előszobában, kisfia, Marci szétszórta a játékait mindenhol. A konyhában Dóri beleszólt mindenbe: – Te tényleg így főzöd a paprikás krumplit? Nálunk sosem volt ilyen híg!
Lenyeltem a sértést. Másnap reggelre már az én ruháimat hordta: – Nincs mit felvennem, Zsuzsa, hadd vegyem kölcsön ezt a pulcsit!
A férjem egyre feszültebb lett. A gyerekeink panaszkodtak: – Anya, Marci összetörte a LEGO-mat! Dóri csak legyintett: – Gyerekek, ilyenek.
Eltelt egy hét. Aztán kettő. Dóri nem keresett munkát, csak panaszkodott: – Itt falun úgysem vesznek fel sehová. Anyánk minden nap hívott: – Segíts neki! Te vagy az idősebb!
Egy este Gábor félrehívott: – Zsuzsa, ez így nem mehet tovább. Én dolgozom egész nap, te is, este meg nincs nyugtunk. Ez nem vendégség, ez betolakodás.
Megpróbáltam beszélni Dórival. Leültettem: – Figyelj, segítünk neked lakást keresni, akár albérletet is fizetünk az elején. De nekünk is szükségünk van nyugalomra.
Dóri felháborodottan nézett rám: – Most tényleg kidobsz minket? Hát nem vagy ember! Anyánk is ezt mondaná!
És anyánk tényleg ezt mondta. Másnap már ő is itt állt az ajtóban:
– Zsuzsa! Hogy lehetsz ilyen önző? A testvéred bajban van! Mi lesz vele?
– Anya, én is ember vagyok! Nekem is van családom! Nem bírjuk tovább!
– Bezzeg amikor te voltál bajban…
– Mikor voltam én nálad hónapokig? Mikor éltem vissza a jóságoddal?
– Nem érted…
A falu persze mindent tudni vélt. A boltban Marika néni odasúgta: – Hallottam ám, hogy kitetted Dórit… Szégyen!
A templomban is éreztem a pillantásokat. Még a gyerekeimet is csúfolták az iskolában: „A ti anyátok milyen gonosz!”
Otthon Gábor próbált tartani bennem a lelket:
– Ne törődj velük! Ha most nem húzol határt, soha nem lesz vége.
– De hát… mégiscsak a húgom…
– És mi lesz velünk? A gyerekeinkkel? Magaddal?
Dóri végül nagy duzzogva elment egy régi barátnőjéhez Pestre. Anyánk napokig nem szólt hozzám. A falu még hetekig zúgott.
Éjszakánként nem tudtam aludni. Vajon tényleg én vagyok a rossz? Lehetett volna másképp? Meddig kell segítenünk annak, aki csak kihasznál minket?
Egy hónap telt el. Dóri végül talált munkát egy pékségben Budapesten. Anyánk lassan kiengesztelődött: – Talán igazad volt… De akkor is…
A faluban ma is akadnak, akik rám mutogatnak. De már nem érdekel annyira. Megtanultam: néha muszáj nemet mondani ahhoz, hogy magunkat és a szeretteinket megvédjük.
De vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?