Amikor a saját otthonom idegenné válik: Egy anya vallomása

– Gábor, kérlek, ne hagyd szanaszét a cipőidet a folyosón! – szóltam rá fáradtan, miközben próbáltam átlépni a szétdobált lábbeliket. A hangom remegett, de nem a haragtól, hanem attól a tehetetlen dühödtől, amit már hetek óta magamban hordozok.

Gábor fel sem nézett a telefonjából. – Majd összeszedem – dünnyögte, de tudtam, hogy nem fogja. Dóra a konyhában állt, épp valami vegán főzeléket kavargatott. Mióta beköltöztek hozzám, minden megváltozott. A régi kávéillatot felváltotta a szójaszósz szaga, a csendet pedig állandó zene és hangos beszélgetések törték meg.

Az első napokban próbáltam megértő lenni. Tudtam, milyen nehéz lehet elveszíteni a munkát – főleg mostanában, amikor mindenki csak panaszkodik az inflációra és a bizonytalanságra. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem, hogy már nem vagyok otthon a saját lakásomban.

Egy este, amikor hazaértem a boltból – mert persze én vásároltam be mindenkinek –, Dóra rám nézett, és így szólt:
– Anya, beszélhetnénk arról, hogy talán kevesebb húst vennél? Gábor is mondta már, hogy egészségesebb lenne mindannyiunknak.

Elakadt bennem a szó. Húsz éve ugyanazokat az ételeket főzöm, amiket Gábor szeretett gyerekkorában. Most meg azt érzem, mintha egy idegen diktálná meg, mit tehetek az asztalra.

Aznap este sírva feküdtem le. A fal túloldalán hallottam Gáborék halk vitáját:
– Anyád túl érzékeny – mondta Dóra.
– Csak megszokta, hogy egyedül van – felelte Gábor.

Nem tudtam eldönteni, melyiküknek van igaza. Talán tényleg túl érzékeny vagyok? Vagy csak arról van szó, hogy mindenki másnak fontosabbak az igényei az én otthonomban?

A következő héten Gábor bejelentette:
– Dóra talált egy online tanfolyamot, amin részt veszünk. Addig is jó lenne, ha kicsit csendesebbek lennénk itthon.

Mintha én zavarnám őket! Pedig én vagyok az, aki minden reggel korán kel, hogy friss kenyeret vegyek. Én vagyok az, aki fizeti a rezsit. És mégis… egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég.

Egy vasárnap délután aztán robbant a bomba. Dóra rám szólt:
– Anya, kérlek, ne pakold át a dolgaimat a fürdőszobában! Szükségem van arra a polcra.

Elöntött a méreg.
– Ez az én lakásom! – csattantam fel. – Itt én döntöm el, mi hova kerül!

Gábor közénk állt.
– Elég legyen! Mindannyian feszültek vagyunk. De anya… tényleg kicsit rugalmasabbnak kellene lenned.

Aznap este nem szóltam senkihez. Csak ültem az ablakban és néztem az üres utcát. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gábor még kisfiú volt. Minden este mesét olvastam neki. Most pedig úgy érzem: elvesztettem őt. Nem csak őt – magamat is.

A következő napokban próbáltam alkalmazkodni. Elpakoltam néhány régi könyvet, hogy Dórának legyen helye. Megpróbáltam nem szólni semmiért. De belül egyre jobban fájt.

Egyik este Gábor leült mellém.
– Anya… tudom, hogy nehéz neked ez az egész. De nekünk is az. Nem akarunk terhedre lenni.

Néztem őt – azt a férfit, akivé lett –, és nem tudtam eldönteni: hol rontottam el? Miért nem tudunk békében együtt élni?

Dóra is csatlakozott hozzánk.
– Szeretném, ha tudnád: hálásak vagyunk mindenért. De nekünk is szükségünk van egy kis térre.

A könnyeimmel küszködve csak ennyit mondtam:
– És nekem? Nekem ki ad teret ebben az otthonban?

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel elhatároztam: beszélnem kell velük. Leültem velük reggeli közben.
– Szeretlek titeket – kezdtem halkan –, de nem bírom tovább így. Ez az én otthonom. Szükségem van arra, hogy ezt érezzem is.

Csend lett. Gábor bólintott.
– Megértjük. Megpróbálunk minél előbb saját lakást találni.

Azóta eltelt három hónap. Gáborék végre találtak egy albérletet Zuglóban. Most újra egyedül vagyok – de legalább újra otthon érzem magam.

Néha mégis elgondolkodom: vajon lehet-e úgy segíteni a gyerekeinknek, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? És vajon hol húzódnak azok a határok, amelyeket soha nem lenne szabad átlépni – sem nekik, sem nekünk?