Két oldal, egy igazság: Az életem Zoltánnal

– Hol voltál már megint ilyen sokáig, Zoltán? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen szorítottam a bögrét. A férjem rám sem nézett, csak ledobta a kulcsait a tálcára, és fáradtan felsóhajtott.

– Munka volt, Éva. Tudod, hogy most sok a projekt – válaszolta, de a hangja üresen kongott. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Már hónapok óta éreztem. A telefonját mindig magánál tartotta, az üzeneteit titkolta, és egyre távolabb került tőlem. Mégis minden este reménykedtem, hogy csak én képzelem túl.

Aznap este azonban valami eltört bennem. Amikor Zoltán elaludt, csendben felkeltem az ágyból, és a fürdőszobába mentem. Ott sírtam némán, hogy ne hallja meg. Másnap reggel elhatároztam: ki fogom deríteni az igazságot.

A következő hetekben figyeltem őt. Megjegyeztem a furcsa időpontokat, amikor elment otthonról, és azt is, hogy milyen gyakran változtatott ruhát egy nap alatt. Egyik este, amikor azt mondta, későn ér haza egy „fontos megbeszélés” miatt, követtem őt. A szívem a torkomban dobogott, ahogy láttam, hogy egy ismeretlen panelházhoz siet. Ott várt rá egy nő – fiatalabb nálam, hosszú barna hajjal. Zoltán megölelte őt. A világom abban a pillanatban omlott össze.

Hazamentem, és egész éjjel nem aludtam. Másnap reggel Zoltán mintha semmi sem történt volna, megcsókolt és elment dolgozni. Én pedig eldöntöttem: beszélnem kell azzal a nővel.

Néhány nap múlva összeszedtem minden bátorságomat, és becsöngettem ahhoz a lakáshoz. A nő nyitott ajtót.

– Szia… Éva vagyok. Zoltán felesége – mondtam remegő hangon.

A nő arca elsápadt.

– Tessék? Ez valami rossz vicc? – kérdezte döbbenten.

– Nem… sajnos nem viccelek – válaszoltam halkan. – Te ki vagy?

– Kovács Anna vagyok… Zoltán barátnője… már három éve – mondta lassan, mintha még mindig nem hinné el.

Ott álltunk egymással szemben két idegenként, akiket ugyanaz a férfi csapott be. Anna sírni kezdett. Leültünk a konyhájában, és órákig beszélgettünk. Kiderült, hogy Zoltán mindkettőnknek ugyanazokat a meséket adta elő: túlórák, üzleti utak, fáradtság. Anna semmit sem tudott rólam – ahogy én sem róla.

Aznap este Zoltán hazaért, és én ott vártam rá Annával együtt. Amikor belépett az ajtón és meglátott minket egymás mellett ülni, elsápadt.

– Mi folyik itt? – kérdezte idegesen.

– Elég volt a hazugságokból! – kiáltottam rá könnyeimmel küszködve. – Hány életet akarsz még tönkretenni?

Anna is megszólalt:

– Miért csináltad ezt velünk? Miért nem mondtad el az igazat?

Zoltán csak állt ott némán, mint aki most először látja saját pusztítását.

Aznap este mindketten elhagytuk őt. Anna visszaköltözött az anyjához vidékre, én pedig a húgomhoz mentem Budára. Az első hetek borzalmasak voltak: mindenhol Zoltán emlékei vettek körül. A barátaim közül néhányan azt mondták: „Éva, biztos te is hibás vagy valamiben.” Mások támogattak: „Jobb most véget vetni ennek!”

A családom is kettészakadt: anyám azt mondta, próbáljam megmenteni a házasságot – „Hiszen minden házasságban vannak hullámvölgyek!” –, míg apám csak annyit mondott: „Éva, te többet érdemelsz ennél.” A húgom minden este mellettem volt; együtt sírtunk és nevettünk.

A válás hosszú és fájdalmas volt. Zoltán először könyörgött, hogy bocsássak meg neki; aztán dühös lett és hibáztatni kezdett engem: „Túl sokat dolgoztál! Nem figyeltél rám!” De már nem hittem neki.

Anna-val idővel barátnők lettünk. Megosztottuk egymással a fájdalmunkat és segítettünk egymásnak újra hinni abban, hogy létezik őszinte szeretet.

Most már tudom: nem én voltam kevés vagy hibás. Zoltán döntései miatt szenvedtünk mindketten. Megtanultam kiállni magamért és újra bízni önmagamban.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon hány nő él még ilyen hazugságban Magyarországon? Miért hisszük el olyan könnyen azt, amit hallani szeretnénk? Vajon képesek vagyunk valaha is teljesen megbízni valakiben ezek után?