Fiam és a menye beköltöztek hozzám – Hová lett az otthonom?

– Anya, csak pár hétig, amíg találunk valamit – mondta Gergő a telefonban, hangjában feszültség vibrált. Aztán hozzátette: – Tudom, hogy nem egyszerű, de most nincs más megoldás.

Nem gondolkodtam sokat. Két szobám volt, mióta Laci, a férjem meghalt, egyedül éltem. A csend néha már-már elviselhetetlen volt. Talán jól is jön egy kis társaság, gondoltam. De amikor Gergő és Dóri, a menye, két nagy bőrönddel és egy doboz növénnyel megérkeztek, valami összeszorult bennem. A lakás hirtelen szűk lett, a levegő is sűrűbbnek tűnt.

– Hova tegyük ezt a dobozt? – kérdezte Dóri, miközben a nappali közepén állt, és zavartan nézett körbe.

– Rakjátok csak le oda, majd elfér – mondtam, de már akkor tudtam, hogy semmi sem lesz a régi.

Az első napokban igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy eddig. Reggelente kávét főztem, este híradót néztem. De Gergőék más ritmusban éltek. Későn keltek, Dóri home office-ban dolgozott az én konyhaasztalomnál, Gergő pedig egész nap telefonált az új albérlet miatt. A fürdőszobában mindig vizes törölközők lógtak, a hűtőben pedig sosem találtam meg a saját joghurtomat.

Egy este, amikor már harmadszor léptem rá Dóri egyik cipőjére az előszobában, nem bírtam tovább.

– Nem lehetne rendet tartani? – csattantam fel. – Ez mégiscsak az én lakásom!

Gergő rám nézett, mintha most először látná bennem az embert, nem csak az anyját.

– Anya, bocsánat. Tudjuk, hogy nehéz neked is. Csak… annyira stresszes most minden.

Dóri csendben összeszedte a cipőit. Éreztem, hogy megbántottam őket. De én is megbántva éreztem magam. Az otthonom már nem az enyém volt – minden zugát átszőtte az ő jelenlétük.

A következő napokban próbáltam visszahúzódni. Többet sétáltam a közeli parkban, vagy elmentem vásárolni csak azért, hogy ne kelljen otthon lennem. Egyik délután azonban Gergő utolért a konyhában.

– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültem vele szemben.

– Tudom, hogy ez most mindenkinek nehéz – kezdte –, de tényleg csak átmeneti. Már majdnem találtunk egy lakást, csak még várjuk a visszajelzést.

– Nem is az zavar igazán – sóhajtottam. – Hanem hogy… mintha eltűntem volna ebből az egészből. Mintha már nem lenne helyem a saját életemben.

Gergő elhallgatott. Aztán halkan megszorította a kezem.

– Sajnálom, anya. Nem akartunk rád telepedni.

De mégis megtörtént. És minden nap egyre nehezebb volt elviselni.

Egy este Dóri sírva jött ki a fürdőből.

– Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot! – zokogta Gergő vállába. – Minden nap azt érzem, hogy útban vagyok.

Hallottam őket, ahogy suttogva próbálnak vigaszt találni egymásban. A fal túloldalán feküdtem az ágyamban, és azon gondolkodtam: vajon én vagyok-e az oka annak, hogy ilyen feszültek? Vagy egyszerűen csak túl kicsi ez a lakás három felnőttnek?

Aztán egy reggel Dóri odajött hozzám.

– Erzsi néni… akarom mondani, anyu… – dadogta zavartan –, köszönjük, hogy befogadtál minket. Tudom, hogy nem könnyű velem sem.

Meglepett ez az őszinteség. Megöleltem.

– Tudom, hogy nehéz most mindenkinek – mondtam halkan. – De próbáljunk meg együtt élni addig is, amíg szükséges.

Aznap este együtt vacsoráztunk. Először hetek óta beszélgettünk igazán: ki hogyan érzi magát, mire vágyik. Kiderült, hogy Dóri fél attól, hogy sosem lesz saját otthonuk; Gergő pedig attól tartott, hogy csalódást okoz nekem.

A következő napokban igyekeztünk jobban odafigyelni egymásra. Megbeszéltük a fürdőhasználatot, közös bevásárlólistát írtunk, és mindenki kapott egy kis saját teret – legalábbis amennyit lehetett ebben a két szobában.

Végül három hét után Gergőék megtalálták az új albérletet. Amikor összepakolták a dolgaikat, furcsa üresség maradt utánuk. A lakás újra csendes lett – de már nem ugyanaz a csend volt.

Azóta gyakran gondolok arra: vajon jól tettem-e mindent? Lehet-e úgy segíteni a szeretteinken, hogy közben önmagunkat se veszítsük el? Vajon más anyák is érezték már ezt az űrt és bizonytalanságot? Várom a ti történeteiteket is…