Egy idegen a küszöbön – Egy magyar anya sorsfordító éjszakája

– Anya, miért sírsz megint? – kérdezte halkan a legkisebb fiam, Marci, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elrejteni a könnyeimet a sötétben. Odakint tombolt a vihar, az ablaküvegen patakokban folyt le az eső, és minden mennydörgésnél összerezzentem. A panelház harmadik emeletén laktunk Zuglóban, ahol a lift már hetek óta nem működött, és minden nap újabb harc volt: a pénzért, a kenyérért, a gyerekek mosolyáért.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok, kicsim – hazudtam, de Marci nem hitt nekem. A testvérei – Bence, Dóri és Lili – már csendben ültek a szobában, mindannyian tudták, hogy valami nincs rendben. Aznap este már csak egy fél vekni kenyér maradt, és egy doboz májkrém. Holnapig ki kellett tartani.

Aztán hirtelen kopogtak. Nem csak úgy finoman – dörömböltek. Megijedtem. Féltem attól, hogy valaki megint a tartozásokat jött behajtani, vagy hogy a szomszédok panaszkodnak a gyerekek zajára. De amikor kinyitottam az ajtót, egy idegen állt ott: egy középkorú férfi, csuromvizesen, remegve.

– Elnézést… – szólalt meg rekedten. – Elromlott a telefonom, eláztam… Tudna segíteni? Csak egy törölközőt kérnék vagy egy pohár vizet.

A szívem hevesen vert. Minden magyar anya fejében ott motoszkál ilyenkor: mi van, ha bajt hozok a gyerekeimre? De ahogy ránéztem, láttam benne valami ismerőset – talán azt az elveszettséget, amit magamban is éreztem.

– Jöjjön be – mondtam végül. – Ne álljon itt ebben az időben.

A gyerekek rémülten nézték, ahogy beengedem az idegent. Bence odasúgta: – Anya, biztos jó ötlet ez?

– Most ez a helyes – válaszoltam halkan.

A férfi bemutatkozott: – Gábor vagyok. Régen itt laktam a környéken… Mostanában minden elveszett körülöttem. Elváltam, kirúgtak a munkahelyemről… Nem akarok zavarni.

Adtam neki száraz törölközőt és egy bögrét teával. Leült az asztalhoz. A gyerekek lassan oldódtak; Lili odavitte neki a plüssmackóját, hogy ne féljen annyira.

Az este csendben telt. Gábor mesélt arról, hogyan nőtt fel vidéken, hogyan dolgozott egykor az Ikarusban, és hogy mennyire hiányzik neki a családja. A gyerekeim először nevettek hetek óta – Gábor viccesen utánozta a régi buszok hangját.

Éjfél körül elaludtak. Gábor a kanapén húzta meg magát. Én pedig ültem az ablakban, néztem az esőt és azon gondolkodtam: vajon jól tettem-e?

Reggel Gábor már ébren volt. Segített reggelit készíteni – tojásrántottát csinált abból a kevésből, ami volt. A gyerekek boldogan ettek.

Aztán újabb kopogás. Ezúttal anyám állt az ajtóban – szigorú arccal.

– Ki ez az ember? – kérdezte hangosan.

– Csak segítettem rajta – mondtam zavartan.

– Te mindig mindenkinek segítesz! És magatokon ki segít? Nézd meg magad! Négy gyerekkel egyedül… A férjed sehol… Most még idegeneket is befogadsz? Mi lesz ebből?

Elpirultam. Anyám mindig ezt mondta: „Túl jó vagy ehhez a világhoz.” De én csak azt akartam, hogy legalább egyszer valaki ne forduljon el attól, aki bajban van.

Gábor csendben felállt.

– Köszönöm mindent. Nem akarok gondot okozni.

De Marci odaugrott hozzá:

– Ne menjen el! Játsszon még velünk!

Anyám sóhajtott:

– Látod? Megszokják… Aztán ha eltűnik, még jobban fáj majd nekik.

Aznap Gábor elment – de délután visszajött. Egy nagy szatyorral állított be: benne friss kenyérrel, tejjel, felvágottal.

– Ezt nem fogadhatjuk el! – tiltakoztam.

– Dehogynem. Nekem most csak ennyi telik tőlem. És… lenne egy ötletem – mondta zavartan.

Elmesélte: vidéken örökölt egy kis házat Kunszentmiklóson, de sosem tudta rendbe hozni egyedül. Most viszont úgy érzi, szüksége van valakire maga mellé – és nekünk is szükségünk lenne egy új kezdetre.

– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – mondta –, de ha segítenétek rendbe hozni azt a házat… ott mindenkinek lenne helye. Nem kellene albérletért fizetni Pesten. Én is újra családot érezhetnék magam körül.

Anyám kiakadt:

– Hogy képzeled? Egy vadidegennel leköltözni vidékre? Mi lesz veletek? És ha bántani akar?

De én már láttam Gábor szemében azt a tisztaságot és fájdalmat, amit csak az ismerhet fel, aki maga is sokat szenvedett.

Hetekig vívódtam. A gyerekek minden nap kérdezték:

– Anya, mikor megyünk Gábor bácsihoz?

Végül összepakoltunk. Anyám sírva búcsúzott:

– Ha bármi baj lesz… én szóltam!

Kunszentmiklóson először minden idegen volt: a csend, a tágas udvar, a szomszédok kíváncsi pillantásai. De Gábor tényleg mindent megtett értünk: együtt festettük ki a szobákat, ültettünk paradicsomot az udvaron. A gyerekek megtanultak biciklizni poros földutakon; esténként együtt vacsoráztunk a verandán.

Persze nem volt minden tökéletes. A faluban hamar híre ment: „Az özvegy Kovácsné lánya összeköltözött egy idegennel!” A boltban összesúgtak mögöttem; néha még anyám is felhívott és sírva kérdezte:

– Ugye nem bántanak titeket?

De Gábor sosem lépte át azt a határt: mindig tisztelettel bánt velem és a gyerekekkel is. Lassan barátok lettünk – két megtört ember egymás mellett.

Egy év telt el így. Egy nap azonban Gábor rosszul lett: infarktus vitte el egyik reggel. Az egész falu ott volt a temetésén; mindenki sírt – még azok is, akik korábban lenéztek minket.

A végrendeletében rám hagyta azt a kis házat – „hogy mindig legyen hol újrakezdened” –, és minden gyerekemnek külön levelet írt búcsúzóul.

Most itt ülök ugyanazon a verandán; nézem az alkonyatot és hallgatom Marci nevetését az udvaron. Néha még mindig hallom anyám hangját fejemben: „Túl jó vagy ehhez a világhoz.” De már nem szégyellem magam ezért.

Vajon tényleg veszélyes-e hinni abban, hogy egy idegenből lehet családtag? Vagy éppen ez mentheti meg az embert ebben az országban? Várom a ti gondolataitokat is…