Két Fal Között: Egy Anyós Látogatás, Ami Mindent Megváltoztatott

– Miért nem főztél rendes kávét, Zsófi? – csattant fel Ilona néni, miközben a csészét visszatette az asztalra. A porcelán halkan koppant, de a hangja élesebben hasított belém, mint bármilyen zaj. Ott álltam a konyhában, a kezem remegett, ahogy a kávéskannát szorongattam.

– Elnézést, Ilona néni, azt hittem, ez a fajta ízleni fog – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott.

A férjem, Gábor, csak némán ült az asztalnál, tekintete a padlót fürkészte. Tudtam, hogy ő sem szereti az ilyen helyzeteket, de sosem állt ki mellettem. Mindig azt mondta: „Anyám már csak ilyen, ne vedd magadra.” De hogyan ne vegyem magamra, amikor minden mozdulatomat figyeli?

Ilona néni sosem fogadott el igazán. Amikor Gáborral összeköltöztünk ebbe a kis panelba Zuglóban, már akkor éreztem, hogy minden látogatása próbára tesz. Mindig talált valamit: a port az ablakpárkányon, a túl sós levest, vagy most éppen a kávét. De ez a nap más volt. Valami bennem is eltört.

– Régen nálunk otthon mindig rendes fekete kávé volt – folytatta Ilona néni. – Nem ez az instant vacak. Az ember legalább tiszteli a vendéget.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg esőcseppek novemberben. Éreztem, ahogy az arcom égni kezd. Gábor felnézett rám, de csak egy pillanatra – aztán újra elfordult.

– Sajnálom – mondtam halkan. – Legközelebb főzök rendeset.

– Legközelebb? – nevetett fel gúnyosan Ilona néni. – Majd meglátjuk.

A csend fojtogató volt. A konyha szűk falai mintha közelebb húzódtak volna körénk. A gyerekek a szobában játszottak, de hallottam, ahogy elhalkulnak – ők is érzik a feszültséget.

Amikor Ilona néni végre elment, Gábor csak annyit mondott:

– Ne haragudj rá. Tudod, milyen nehéz neki mostanában.

– És nekem? Nekem nem nehéz? – fakadtam ki. – Mindig én vagyok a rossz! Soha nem állsz ki mellettem!

Gábor csak hallgatott. Aztán becsapta maga mögött az ajtót és elment sétálni.

Ott maradtam egyedül a konyhában, a mosatlan edények között. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha minden fényt kiszívtak volna belőle. Leültem az asztalhoz és sírni kezdtem. Nem tudtam abbahagyni.

Aznap este Gábor későn jött haza. A gyerekek már aludtak. Leült mellém a kanapéra.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudom kezelni anyámat.

– Én sem tudom már kezelni ezt az egészet – válaszoltam. – Folyton azt érzem, hogy kevés vagyok. Hogy bármit teszek, sosem lesz elég jó.

Gábor megfogta a kezem.

– Szeretlek – mondta. – De nem akarok választani köztetek.

– Nem is kell választanod – suttogtam –, csak egyszer állj ki mellettem.

A következő napokban minden mozdulatomban ott volt Ilona néni kritikája. Amikor főztem, amikor takarítottam, amikor a gyerekekkel játszottam. Mindenben éreztem azt a kimondatlan elvárást: hogy legyek tökéletes meny.

Egy hét múlva újra jött Ilona néni. Ezúttal süteményt hozott.

– Gondoltam, segítek egy kicsit – mondta mosolyogva, de a mosolya mögött ott bujkált valami más.

Leültünk teázni. Próbáltam kedves lenni, de éreztem, hogy minden szavam óvatosan kell kimondanom.

– Zsófi – kezdte hirtelen –, tudod, én csak jót akarok nektek. De Gábor mindig is anyás volt…

– Tudom – vágtam közbe halkan –, de én is szeretném jól csinálni.

Ilona néni rám nézett. Egy pillanatra mintha meglátta volna bennem az embert, nem csak a menyét.

– Nekem sem könnyű – mondta végül –, mióta meghalt az uram… Egyedül vagyok.

A szívem összeszorult. Hirtelen megértettem valamit abból a keménységből, ami körülvette őt.

Aznap este Gábor odabújt hozzám.

– Köszönöm, hogy türelmes vagy vele – suttogta.

– Néha úgy érzem, két fal között élek: egyik oldalon te és anyád elvárásai, másikon én és az álmaim…

Gábor nem válaszolt. Csak átölelt.

Azóta próbálok egyensúlyt találni: hogy ne veszítsem el önmagam sem anyaként, sem feleségként, sem menyként. Néha sikerül, néha nem.

De vajon meddig lehet két fal között élni anélkül, hogy összenyomnának? Ti mit tennétek a helyemben?