Amikor a legjobb barátnőm a volt férjemhez ment hozzá – Egy árulás története

– Hogy tehetted ezt velem, Zsuzsa? – A hangom remegett, ahogy a konyhaasztalra támaszkodtam. A kávé kihűlt a bögrémben, de nem érdekelt. Zsuzsa ott állt velem szemben, a tekintete elfordult, mintha szégyellné magát, de tudtam, hogy már eldöntötte.

– Mária, nem akartam, hogy így tudd meg… – suttogta.

– Hogy máshogy? Hogy a fiam mesélje el, hogy az apja és a legjobb barátnőm együtt vannak? – A hangom elcsuklott.

Zsuzsa mindig is mellettem állt. Az általános iskolában együtt írtuk meg az első szerelmes leveleinket, együtt sírtunk az első csalódásokon. Amikor Gáborral összeházasodtam, ő volt a tanúm. Azt hittem, semmi sem választhat el minket. De tévedtem.

A válásom Gáborral már önmagában is pokoli volt. Az évek alatt eltávolodtunk egymástól, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer Zsuzsa lesz az, aki végleg elveszi tőlem azt a kevés bizalmat is, ami maradt bennem. Amikor megtudtam, hogy összeházasodnak, mintha valaki kitépte volna a szívemet.

A legrosszabb azonban csak ezután jött. A fiam, Balázs, tizennyolc évesen rossz társaságba keveredett. Egyik este rendőrök hozták haza – lopáson kapták. Az egész világom összedőlt. Egyedül voltam. Az anyám már rég meghalt, az apám vidéken él egy kis faluban, és én Budapesten próbáltam egyedül összetartani mindent.

Zsuzsa ilyenkor mindig ott volt mellettem – legalábbis régen. Most azonban csak egy üzenetet kaptam tőle: „Sajnálom, de most nem tudok segíteni.” Ennyi. Semmi több.

Aznap este órákig ültem a sötét nappaliban. Balázs a szobájában sírt, én pedig azon gondolkodtam, hol rontottam el mindent. Miért hagytam, hogy Zsuzsa ennyire közel kerüljön hozzánk? Miért nem vettem észre a jeleket? Talán már akkor is ott volt köztük valami, amikor még együtt voltunk Gáborral?

Másnap reggel Balázs leült mellém.

– Anya… Sajnálom – mondta halkan.

– Nem te vagy a hibás – simogattam meg a haját. – Csak… néha az emberek cserbenhagynak minket.

A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. A kollégáim látták rajtam, hogy valami nincs rendben, de senki sem kérdezett semmit. A főnököm, Kovácsné Ilona csak annyit mondott: „Mária, ha kell pár nap szabadság, szólj.” De szabadságot nem lehet venni a fájdalomtól.

Egyik este aztán csöngettek. Kinyitottam az ajtót: Gábor állt ott.

– Beszélhetnénk? – kérdezte feszengve.

– Mit akarsz még tőlem? – kérdeztem fáradtan.

– Balázsról van szó… Tudom, hogy most nehéz nektek. Zsuzsa is aggódik érte.

– Zsuzsa? – felnevettem keserűen. – Ő már nem része az életünknek.

Gábor zavartan nézett rám.

– Nem akartuk bántani téged…

– Akkor miért tettétek? – csattantam fel. – Miért pont ő? Az egyetlen ember volt az életemben, akiben megbíztam!

Gábor csak állt ott némán. Végül elment.

Egy héttel később Balázst behívták az iskolába fegyelmi tárgyalásra. Egyedül mentem vele. Az igazgató, Szabó úr szigorúan nézett rám:

– Mária néni, Balázsnak most szüksége van magára. Tudom, hogy nehéz időszakon mennek keresztül.

Hazafelé Balázs csak hallgatott. A villamoson ülve néztem ki az ablakon: Budapest esti fényei elmosódtak a könnyeimtől.

Otthon aztán egyszer csak megszólalt:

– Anya… Te mindig itt leszel nekem?

– Mindig – mondtam határozottan. – Akkor is, ha mindenki más elhagy.

Azóta eltelt fél év. Balázs lassan rendbe jött; új barátokat talált magának az iskolában. Én is próbálok újra bízni az emberekben, de Zsuzsa árulása még mindig fáj. Néha látom őket Gáborral kézen fogva sétálni a Margitszigeten – ilyenkor összeszorul a szívem.

De megtanultam valamit: az igazi erő abban rejlik, hogy képesek vagyunk talpra állni akkor is, amikor mindenki más hátat fordít nekünk.

Vajon lehet-e valaha újra bízni valakiben ilyen árulás után? Ti mit tennétek a helyemben?