Hat év az árnyékban: Egy magyar asszony története áldozatról, árulásról és önmagam kereséséről

– Miért nem tudod végre elengedni a múltat, Zsuzsa? – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés, és a szavai úgy vágtak belém, mintha nem is hat évet töltöttem volna az ő családjában, hanem csak egy pillanatot.

Hat év. Hat hosszú év telt el azóta, hogy Laci, a férjem, megkért: költözzünk hozzájuk, mert az ő nagymamája, Marika néni már nem tud magáról gondoskodni. Akkor még azt hittem, ez csak átmeneti lesz. Ilona néni akkoriban épp Németországban dolgozott ápolónőként, hogy pénzt küldjön haza. Én pedig – naivan – azt gondoltam, ha segítek, majd mindenki hálás lesz.

Az első hónapokban minden új volt. Marika néni reggelente rám mosolygott, amikor bevittem neki a teát. Néha mesélt a régi időkről: hogyan szökött meg a háború alatt egy pincébe, vagy hogyan ismerte meg a férjét a szüreti bálon. Ezek a történetek melegséggel töltöttek el. De ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett minden. Marika néni egyre többet felejtett, néha rám kiabált, hogy ki vagyok én, mit keresek ott. Laci dolgozott, késő estig bent volt a gyárban. Egyedül maradtam a gondokkal.

A család többi tagja – Laci nővére, Ági és az ő férje – csak ünnepekkor jöttek. Mindig hoztak valami süteményt, de sosem maradtak sokáig. „Jaj, Zsuzsa, te olyan türelmes vagy!” – mondták nevetve. De amikor kértem volna egy kis segítséget – akár csak egy délutánt –, mindig volt valami kifogás: dolgozniuk kell, a gyerekek betegek.

Aztán Ilona néni hazajött. Nagy csinnadrattával érkezett: új ruhákban, tele ajándékokkal. Mindenki körülugrálta. Én pedig ott álltam a sarokban, fáradtan, kócosan, és csak néztem őket. Az első hetekben még hálásnak tűnt: „Köszönöm, Zsuzsa, hogy vigyáztál anyámra.” De aztán valami megváltozott.

Egyik este Laci későn ért haza. Leült mellém a kanapéra.
– Anyám szerint túl szigorú vagy Marika nénivel – mondta halkan.
– Szigorú? – kérdeztem vissza döbbenten. – Hat éve mosom rá a lepedőt! Hat éve főzök neki külön! Hat éve nem volt egy szabad hétvégém sem!
Laci csak vállat vont.
– Anyám azt mondja, most már ő átveszi a gondozást. Neked is több időd lesz magadra.

De nem lett több időm. Ilona néni mindent átvett: a főzést, a bevásárlást – de közben mindenhol hibát keresett bennem. „Miért ilyen rendetlen ez a szekrény? Miért fogyott el már megint a cukor?” Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

Egyik reggel Ági is átjött.
– Zsuzsa, anyu azt mondja, most már tényleg ideje lenne munkát keresned – mondta szemlesütve.
– Munkát? Hat évig dolgoztam itt ingyen! – fakadtam ki.
Ági csak megvonta a vállát.
– Tudod, anyu szerint ez nem igazi munka.

Aznap este sírva fakadtam Laci előtt.
– Mondd meg nekem őszintén: szerinted én semmit sem érek?
Laci csak hallgatott. A csendje hangosabb volt minden szónál.

A napok egyre nehezebbek lettek. Már nem hívtak be a családi ebédekre sem; Ilona néni mindent maga intézett. Én pedig ott ültem a szobában, és azon gondolkodtam: miért áldoztam fel mindent ezért a családért? Hol van az én életem?

Egy este felhívtam anyámat.
– Gyere haza pár napra – mondta csendesen. – Itt mindig lesz helyed.

De nem tudtam dönteni. Szerettem Lacit – vagy legalábbis azt az embert szerettem, akinek hat éve ismertem meg. De most már csak árnyék volt önmaga – vagy talán én lettem árnyék? Egy este leültem vele beszélgetni.
– Laci, mondd meg: harcoljak még ezért a házasságért?
Laci csak bámult maga elé.
– Nem tudom – mondta végül halkan.

Aznap este először gondoltam arra komolyan: lehet, hogy el kell mennem innen. Lehet, hogy hat év után végre magamért kellene élnem.

Most itt ülök a sötét szobában és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy nő munkája? Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Érdemes még harcolni valamiért, ami talán már régen elveszett?