Anyósom árnyékában – Egy házasság határán

– Márk, nem bírom tovább! – csattantam fel egy szombat reggel, miközben a konyhában álltam, és próbáltam elnyomni a sírást. Az ablakon át beszűrődő fényben Márk arca fáradtnak tűnt.

– Júlia, kérlek, ne most… Anyám mindjárt itt van, tudod, mennyire utálja, ha késik a reggeli – sóhajtott.

A szívem összeszorult. Megint Ilona. Az anyósom. Az asszony, aki minden vasárnap reggel hétkor becsörtet hozzánk, mintha csak ő lenne a ház úrnője. Aki a rántott húsba is beleszól, és aki szerint a lakásunkban minden rosszul van elrendezve. Aki szerint én sosem leszek elég jó Márknak.

Az első hónapokban még próbáltam megfelelni neki. Főztem a kedvenc ételeit – töltött káposzta, húsleves, palacsinta –, de mindig talált valamit, amibe beleköthetett. „Júliám, a húslevesed túl zsíros. A palacsintád túl vastag. A függönyöd meg… hát, az valami borzalom!” – mondta egyszer félhangosan, miközben végigmérte a nappalinkat.

Márk ilyenkor csak hallgatott. Néha rám nézett bocsánatkérően, de sosem állt ki mellettem igazán. „Tudod, milyen anyám…” – mondogatta mindig.

Egyik este, amikor már harmadszor szólt rám Ilona, hogy ne így rakjam el a tányérokat, mert az „nem asszonyhoz méltó”, elvesztettem a türelmemet.

– Ilona néni, talán jobb lenne, ha legközelebb maga csinálná! – vágtam oda ingerülten.

A levegő megfagyott. Márk azonnal közbelépett:

– Júlia! Kérlek…

Ilona sértődötten összeszorította a száját, majd halkan csak annyit mondott: – Látod fiam? Mondtam én, hogy nem való hozzád.

Aznap este sírva feküdtem le. Márk próbált vigasztalni, de csak annyit mondott: – Majd elmúlik. Anyám ilyen. Megszokod.

De nem múlt el. Sőt. Egyre rosszabb lett. Ilona mindenbe beleszólt: hogyan öltözzek, hogyan neveljük majd a gyerekünket (aki még meg sem fogant), milyen legyen a karácsonyi menü. Minden vasárnap egy újabb vizsga volt számomra.

Egyik alkalommal Márk húga, Eszter is átjött. Ő mindig kedves volt velem, de most láttam rajta is a feszültséget.

– Anyuval nem lehet bírni – súgta oda nekem a konyhában. – Én már rég elköltöztem miatta.

– De Márk miért nem áll ki mellettem? – kérdeztem kétségbeesetten.

Eszter csak vállat vont: – Ő mindig is anyu kedvence volt. Félt tőle.

Aznap este eldöntöttem: beszélek Márkkal. Leültem mellé a kanapéra.

– Vagy én, vagy anyád! – mondtam ki végül remegő hangon. – Nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget. Vagy kiállsz mellettem, vagy…

Márk arca elsápadt.

– Júlia… én szeretlek… de anyám egyedül van…

– És én? Én nem számítok? – kérdeztem könnyes szemmel.

Napokig alig beszéltünk egymással. Ilona persze ezt is megérezte. Egyik nap váratlanul beállított hozzánk egy nagy fazék gulyással és egy csokor virággal.

– Látom, baj van köztetek – mondta halkan. – Tudod Júlia, én csak jót akarok nektek…

Először azt hittem, végre megenyhült. De aztán folytatta:

– De ha így folytatod, Márk előbb-utóbb rájön, hogy nem vagy neki való.

Ez volt az utolsó csepp. Másnap összepakoltam néhány ruhát és elmentem Eszterhez aludni.

– Nem hagyhatod, hogy tönkretegye az életedet – mondta Eszter határozottan.

Ott ültem Eszter kanapéján és azon gondolkodtam: tényleg ennyit ér az egész? Tényleg hagyjam, hogy egy másik ember irányítsa az életemet?

Két nap múlva Márk felhívott:

– Hiányzol… Beszéljünk!

Leültünk egy kávézóban. Elmondtam neki mindent: a félelmeimet, a fájdalmamat, hogy úgy érzem magam mellette és az anyja mellett, mintha sosem lennék elég jó.

Márk sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Igazad van. Nem álltam ki melletted. De félek attól, hogy anyám teljesen magára marad…

– És ha emiatt elveszítesz engem? – kérdeztem csendesen.

Márk végül megígérte: beszélni fog az anyjával. Hogy határokat kell szabni.

Nem volt könnyű út. Ilona először megsértődött, napokig nem szólt hozzánk. De aztán lassan-lassan elfogadta: Márk felnőtt férfi lett, nekünk is jogunk van saját élethez.

Ma már ritkábban jön át hozzánk. Néha még mindig megjegyzi: „Júliám, ezt másképp is lehetne…” De már csak mosolygok rajta.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon hányan élnek még ilyen árnyékban? Hányan mernek kiállni magukért? Ti mit tennétek a helyemben?