Kinyitottam a szívem, elvesztettem mindent: Hogyan fosztottak meg a csalók a bizalmamtól és az otthonomtól

– Mária néni, olyan jó, hogy ilyen kedves! – mondta a fiatal nő, akit alig egy hete ismertem meg a piacon. A hangja meleg volt, mosolya őszintének tűnt. A nevét is csak akkor mondta el: Zsuzsa. Mellette állt a férje, Gábor, aki csendesebben, de ugyanazzal a hálás tekintettel nézett rám.

Aznap este, amikor először beengedtem őket a házamba, még nem sejtettem, hogy ezzel mindent elveszíthetek. Hetvenéves vagyok, özvegy, két felnőtt gyerekem van, de ők már régen elköltöztek Budapestre. A faluban mindenki ismer mindenkit, de az utóbbi években egyre több az idegen. Magányos voltam, és jól esett, hogy valaki figyel rám.

– Tudja, Mária néni, most nagyon nehéz nekünk – kezdte Zsuzsa, miközben teát töltöttem nekik. – Elvesztettük az albérletünket, nincs hová mennünk. Csak pár napig maradnánk, amíg találunk valamit.

A szívem összeszorult. Eszembe jutottak a régi idők, amikor még anyám is mindig segített a rászorulóknak. „A jóság mindig visszatér” – mondogatta. Hát én is így tettem. Megengedtem nekik, hogy maradjanak.

Az első napokban minden rendben ment. Segítettek a ház körül: Gábor megjavította a csöpögő csapot, Zsuzsa kitakarította a padlást. Este együtt vacsoráztunk, beszélgettünk. Úgy éreztem, mintha új családom lenne.

Aztán furcsa dolgok kezdtek történni. Először csak apróságok tűntek el: egy régi aranygyűrűm, néhány ezer forint a pénztárcámból. Megmagyaráztam magamnak: biztos elfelejtettem hová tettem. De egy este, amikor váratlanul hazaértem a szomszédból, Zsuzsát láttam a szekrényemben turkálni.

– Mit keresel ott? – kérdeztem döbbenten.
– Csak… kerestem egy törölközőt – hebegte.

A gyanú árnyéka rávetült mindenre. De nem akartam elhinni, hogy rossz szándék vezérli őket. Hiszen annyira kedvesek voltak! Talán csak én vagyok túl bizalmatlan.

Egyik reggel azonban minden megváltozott. Felébredtem, és üres volt a ház. A vendégszoba ágyát bevetetlenül hagyták, az asztalon egy cetli: „Köszönünk mindent!” Az értéktárgyaim eltűntek: anyám karórája, apám régi zsebórája, az összes megtakarított pénzem. Még az irataim is hiányoztak.

Leültem a konyhaasztalhoz és sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek: becsaptak, elárultak. A rendőrségre mentem, de csak sajnálkozva tártak szét a kezüket: „Sajnos sok ilyen eset van mostanában…” A gyerekeimnek is szóltam telefonon.

– Anya! Hányszor mondtam már neked, hogy ne engedj be idegeneket! – kiabált rám a lányom, Éva.
– De hát olyan rendesek voltak… – próbáltam védekezni.
– Nem létezik ilyen! Ma már senkiben sem lehet megbízni! – vágta rá dühösen.

A fiam, Tamás sem volt megértőbb:
– Most mit vársz tőlünk? Hogy mindent helyrehozzunk? Neked kellett volna óvatosabbnak lenned!

Ott ültem egyedül az üres házban. A falak is idegennek tűntek. Az emlékek helyét félelem és szégyen vette át. Napokig nem tudtam aludni; minden zajra összerezzentem.

A faluban is elterjedt a hírem. Az emberek suttogtak mögöttem:
– Látod? Mária néni is bedőlt nekik…
– Szegény öregasszony! Hát ilyen világot élünk?

Volt, aki sajnált, volt aki kinevetett. Egyedül Marika néni jött át hozzám egy tál meleg levessel.
– Ne hibáztasd magad! – mondta halkan. – Mindannyian vágyunk egy kis jóságra ebben a világban.

De én nem tudtam megbocsátani magamnak. Hónapokig tartott, mire újra kimentem az utcára. A gyerekeim ritkábban hívtak; úgy éreztem, csalódást okoztam nekik is.

A legnehezebb az volt, hogy elvesztettem a bizalmamat az emberekben – és önmagamban is. Minden idegenben veszélyt láttam. Bezárkóztam; már nem nyitottam ajtót senkinek.

Most itt ülök hetvenévesen egy üres házban és azon gondolkodom: vajon tényleg butaság volt hinni abban, hogy a jóság visszatér? Vagy csak rosszkor voltam jó helyen?

Ti mit gondoltok? Lehet-e még bízni az emberekben ebben a világban?