Születésnapi vacsora stressz nélkül: Hogyan éltem túl a férjem családját és maradtam ép ésszel?

– Miért nem főzöl inkább töltött káposztát, ahogy anyám szokta? – kérdezte Gábor, miközben a konyhapultnak támaszkodott, és a telefonját nyomkodta. A hangja nem volt támadó, de éreztem benne azt a finom nyomást, amitől mindig összeszorul a gyomrom.

– Mert nem akarok két napot a konyhában tölteni – válaszoltam halkan, miközben próbáltam eldönteni, hogy a csirkemell vagy a rakott krumpli lesz-e kevésbé támadási felület. A férjem anyja, Ilona néni, legendásan kritikus volt minden főztömmel kapcsolatban. Tavaly például azt mondta, hogy a húslevesem „túl modern”, mert tettem bele zellert is.

A nappaliban már ott ültek Gábor testvérei: Zsuzsa, aki mindig mindent jobban tud, és Tamás, aki csak akkor szólal meg, ha valami igazán bántja. A gyerekek – az én két lányom, Anna és Lili – a szobájukban készülődtek, de hallottam, ahogy suttognak: „Ugye most nem lesz veszekedés?”

Azt akartam, hogy ez az este más legyen. Nem akartam újabb családi vitát, nem akartam sírva elvonulni a fürdőszobába, mint tavaly. De már most éreztem, hogy a feszültség ott vibrál a levegőben.

– Segítsek valamiben? – kérdezte Zsuzsa, de a hangjában ott volt az ítélet: „Úgyis mindent elrontasz.”

– Köszönöm, mindjárt kész vagyok – mondtam, miközben próbáltam leplezni remegő kezemet. A saláta már majdnem kész volt, csak az öntet hiányzott. De vajon elég lesz-e? Vajon elég vagyok-e?

Ilona néni ekkor lépett be a konyhába. – Jaj, drágám, te tényleg nem főztél levest? Egy rendes magyar vacsorán mindig van leves! – mondta fejcsóválva.

– Most inkább könnyedebb vacsorát szerettem volna – próbáltam magyarázni. – Tudod, mindenki diétázik mostanában…

– Hát persze – sóhajtott Ilona néni. – Régen bezzeg nem volt ilyen úri huncutság.

Gábor rám nézett, mintha bocsánatot akarna kérni az anyja miatt, de aztán inkább visszavonult a nappaliba. Egyedül maradtam a konyhában az elvárásokkal és a saját bizonytalanságommal.

A vacsora végül elkészült: csirkemell tepsiben zöldségekkel, rakott krumpli és egy nagy adag friss saláta. A gyerekek örültek neki, Tamás csendben evett, Zsuzsa csak egyszer jegyezte meg, hogy „ez biztos nagyon egészséges”, Ilona néni pedig látványosan sózott mindent.

Az este azonban nem múlt el konfliktus nélkül. Amikor elővettem a tortát – egy egyszerű túrótorta eperrel –, Ilona néni felnevetett:

– Hát ez nem is igazi torta! Hol van a csokoládé? Hol van a dió?

Éreztem, ahogy elönt a düh és a szégyen egyszerre. Legszívesebben kirohantam volna a lakásból. De Anna ekkor odaszaladt hozzám és átölelt:

– Anya, ez a legfinomabb torta! Ugye te is eszel velünk?

Ott álltam a családom közepén, mindenki más-más elvárással és véleménnyel. Gábor végül megszólalt:

– Szerintem nagyon finom lett minden. Köszönöm, hogy megszervezted ezt az estét.

A feszültség lassan oldódni kezdett. Ilona néni is evett egy szelet tortát – igaz, közben azt mondta: „Hát, nem rossz…”

Az este végén egyedül maradtam a konyhában a mosatlan edényekkel és az üres poharakkal. Fáradt voltam, de valahogy mégis könnyebbnek éreztem magam. Rájöttem: sosem fogok tudni mindenkinek megfelelni. De talán nem is kell.

Vajon tényleg annyira fontosak ezek az elvárások? Vagy csak mi hisszük azt, hogy ettől leszünk jó feleségek és anyák? Ti mit gondoltok erről?