Három dolog a Balaton partján – Anna története család és szabadság között

– Anna, ne menj el! – hallottam anyám hangját, miközben a bejárati ajtóban álltam, kezemben egy kopott vászontáskával. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Nem néztem vissza. Csak a kilincset szorítottam, és próbáltam nem sírni. A táskámban három dolog volt: egy régi napló, apám fényképe, és egy levél, amit sosem mertem feladni.

A családunkban mindig is voltak kimondatlan dolgok. Apám halála óta mintha mindenki csak túlélni próbált volna. Anyám folyton azt mondogatta: „Anna, nekünk csak egymásunk van.” De én úgy éreztem, hogy ebben az összetartozásban valami fojtogató is van. Azt hiszem, már régóta nem tudtam levegőt venni.

A vonaton ülve néztem ki az ablakon, ahogy a város lassan eltűnt mögöttem. Egy idős néni ült velem szemben, aki halkan motyogott magában. Néha rám nézett, mintha tudná, hogy menekülök valami elől. Vajon látszik rajtam? Vajon mindenki látja, hogy mennyire félek?

A Balatonhoz mentem. Gyerekkoromban ott voltam a legboldogabb. Apával mindig azt játszottuk, hogy ki tud messzebb sétálni a vízben anélkül, hogy elmerülne. Most csak ültem a parton, és néztem a hullámokat. Elővettem a naplómat, de nem tudtam írni. Csak bámultam az üres lapokat.

Este felhívott anyám. Nem vettem fel. Üzenetet hagyott: „Anna, kérlek, gyere haza. Nem tudom, mit csináljak nélküled.” A bűntudat úgy mart belém, mint valami sav. De most először éreztem azt is: jogom van ahhoz, hogy egyedül legyek.

Másnap reggel egy kis kávézóban ültem. Egy fiatal srác szolgált ki – Gergőnek hívták –, és amikor meglátta a naplómat, megkérdezte: „Író vagy?” Elnevettem magam: „Nem… csak próbálom kitalálni, ki vagyok.” Gergő leült mellém pár percre. Mesélt arról, hogy ő is menekült már el otthonról. „Néha muszáj kilépni abból, amit mások elvárnak tőlünk” – mondta halkan.

A szavai egész nap visszhangoztak bennem. Délután sétáltam a parton, amikor egy kisfiú odajött hozzám: „Néni, segítesz megtalálni a labdámat?” Elmosolyodtam – még sosem hívtak néninek –, és segítettem neki. Ahogy visszaadtam neki a labdát, eszembe jutott apám mosolya. Vajon ő büszke lenne rám most?

Este újra hívott anyám. Ezúttal felvettem.
– Anna… miért csinálod ezt velem? – kérdezte sírva.
– Anya… nem ellened teszem. Csak… szükségem van egy kis időre magamnak.
– De én nem tudok nélküled élni! – zokogta.
– Anya… te is megérdemled, hogy boldog legyél. És én is.

Csend lett a vonalban. Hallottam, ahogy szipog.
– Félek…
– Én is – suttogtam.

Aznap este végre írni kezdtem a naplómba. Leírtam mindent: apám halálát, anyám félelmeit, az én bűntudatomat és azt a haragot is, amit sosem mertem kimondani. Leírtam azt is, hogy mennyire szeretem őket – de azt is, hogy most először szeretném magamat is szeretni.

A következő napokban lassan kezdtem megérteni valamit: nem vagyok rossz ember attól, hogy szükségem van határokra. Hogy néha el kell menni ahhoz, hogy vissza tudjunk térni.

Egy hét után hazamentem. Anyám az ajtóban várt. Nem szólt semmit – csak átölelt. Éreztem, hogy még mindig fél – de talán most már érti: nem azért mentem el, mert nem szeretem őt. Hanem azért, mert végre szeretni akartam magamat is.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Vajon hányan érzik még ezt a fojtogató bűntudatot? Hányan mernek végre nemet mondani? Ti mit tennétek a helyemben?