Egy esős este, egy idegen és a magyar valóság – Egy négygyermekes anya története
– Anya, ki az a bácsi? – kérdezte Zsófi, miközben a vizes kabátú idegen a küszöbön állt. A gyerekek mögöttem sorakoztak, mint a kiskacsák, mind a négyen: Zsófi, Bence, Panni és a kis Marci. A szél úgy rázta az ablakokat, mintha ki akarná tépni őket a helyükről. Az eső dobolt a bádogtetőn, én pedig egy pillanat alatt döntöttem: beengedem.
– Jó estét… – mondta rekedten az idegen. – Bocsánatot kérek, csak egy kis menedéket keresek. Nem akarok zavarni.
A hangja fáradt volt, de nem félelmetes. A kabátja átázott, cipője sárban úszott. Egy pillanatra haboztam. A szomszédok már így is összesúgtak mögöttem: „Az az özvegy Kelemen Anna, négy gyerekkel, egyedül… ki tudja, kiket enged be!” De nem érdekelt. Az emberiesség fontosabb volt.
– Jöjjön csak be! – mondtam végül. – Nincs sok helyünk, de meleg teát tudok főzni.
A férfi hálásan biccentett. A gyerekek kíváncsian lesték minden mozdulatát. A konyhában gőzölgött a tea, a radiátor mellett gőzölögni kezdett a kabátja. A férfi bemutatkozott: – Gábor vagyok. Csak átutazóban vagyok itt, de elkapott ez a vihar.
– Anya, maradhat? – suttogta Panni. – Olyan szomorú szeme van.
– Csak ma éjjel – válaszoltam halkan.
Az este csendben telt. Gábor keveset beszélt, de amikor Marci odabújt hozzá egy mesekönyvvel, nem utasította el. Olvasni kezdett nekik: „Volt egyszer egy kicsi ház az erdő szélén…” A gyerekek elaludtak körülötte a kanapén.
Éjfél után ültem le mellé a konyhában.
– Köszönöm – mondta halkan. – Nem mindenki ilyen segítőkész manapság.
– Tudom, milyen az, amikor senki nem segít – válaszoltam. – Amióta meghalt a férjem, csak magamra számíthatok. Néha úgy érzem, mintha mindenki hátat fordított volna nekünk.
Gábor bólintott. – Nekem sincs senkim már. Csak az út maradt.
Másnap reggelre elállt az eső. A gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy Gábor velünk reggelizzen. Zsófi még egy rajzot is készített neki: „Köszönjük, hogy meséltél nekünk!”
Azt hittem, ezzel vége is lesz. De nem így történt.
***
Aznap délután kopogtak. Az anyósom, Ilonka állt az ajtóban, karba tett kézzel.
– Anna! Mit hallok? Idegen férfit engedsz be a házba? Mit gondolnak majd rólad a faluban?
– Anyuka, csak segítettem rajta! Négy gyerekkel vagyok egyedül, nem kellene inkább örülnie, hogy emberséges vagyok?
Ilonka arca elvörösödött.
– Emberség? És ha bajt hozol ránk? Már így is mindenki rólad beszél! Azt hiszed, majd valaki segít neked? Mindenki csak kihasznál!
A gyerekek ijedten bújtak mögém. Gábor ekkor lépett ki a konyhából.
– Jó napot kívánok – mondta udvariasan.
Ilonka végigmérte: – Maga mit akar itt?
– Semmit asszonyom – felelte Gábor csendesen. – Már indulok is tovább.
Ilonka még egyszer rám nézett: – Anna, gondolkodj el azon, mit csinálsz! Egyedül vagy ebben a világban!
Ahogy becsapta maga mögött az ajtót, úgy éreztem magam, mint egy pofon után. A könnyeimet visszanyeltem.
***
Aznap este Gábor mégis visszajött.
– Anna… ne haragudjon, hogy visszajöttem. De szeretnék valamit mondani magának.
Leültünk a konyhaasztalhoz. A gyerekek már aludtak.
– Tudja… én régen itt éltem ebben a faluban. Volt családom is. De mindent elvesztettem: előbb a feleségemet vitte el a betegség, aztán a fiamat egy baleset… Elmentem innen évekre. Most visszatértem, mert azt reméltem, találok valami értelmet az életemnek.
Némán hallgattam.
– Amikor tegnap beengedett ide… újra otthon éreztem magam. Nem akarom kihasználni magát! De ha megengedi… segítenék maguknak. Tudom szerelni a kazánt, értek a kerthez is. Nem kérek pénzt érte.
Sokáig néztem rá. Az anyósom szavai visszhangoztak bennem: „Mindenki csak kihasznál!” De Gábor tekintetében nem láttam hátsó szándékot.
– Maradjon pár napot – mondtam végül halkan.
***
A következő hetekben Gábor valóban segített: megjavította a csöpögő csapot, rendbe tette a kertet, még egy régi biciklit is összerakott Bencének. A gyerekek megszerették; Marci már „Gabi bácsinak” hívta.
De Ilonka nem hagyta annyiban.
Egyik este váratlanul betoppant hozzánk és Gábort vádolni kezdte:
– Maga biztos csak azért van itt, mert valamit akar! Anna naiv vagy! Honnan tudod, hogy nem bűnöző?
– Anyuka! Elég volt! – kiáltottam rá először életemben. – Ha nem tud segíteni vagy szeretettel fordulni hozzánk, inkább menjen haza!
Ilonka döbbenten nézett rám és szó nélkül távozott.
Aznap éjjel alig aludtam. Vajon tényleg hibát követek el? Vagy csak végre kiálltam magamért?
***
Egy hét múlva levelet kaptam az önkormányzattól: felszólítás lakbérhátralék miatt. Ha nem fizetek két héten belül, kilakoltatnak minket.
Összeroskadtam a konyhában. Gábor csendben mellém ült.
– Segítek munkát találni magának – mondta határozottan. – Ismerek valakit a közeli pékségben.
Nem akartam elfogadni a segítséget, de nem volt más választásom.
Gábor beszélt az ismerősével; másnap már próbára hívtak be kenyérsütéshez hajnalban. Fárasztó volt és megalázó is kicsit: diplomásként kenyeret dagasztani… De amikor hazavittem az első fizetésemet és láttam a gyerekeim arcán az örömöt egy tál meleg paprikás krumpli felett, tudtam: mindent megér.
***
A faluban lassan elcsitultak a pletykák. Ilonka is megenyhült; egy délután átjött és csendben leült mellém:
– Anna… talán igazad volt. Én csak féltelek titeket. De látom, hogy Gábor tényleg jót akar nektek.
Megöleltem őt; először évek óta úgy éreztem: család vagyunk újra.
***
Gábor végül nálunk maradt. Nem lettünk pár; barátok lettünk és társak a mindennapokban. A gyerekeimnek apapótlék lett belőle; nekem pedig támasz és remény arra, hogy még lehet hinni az emberségben ebben az országban is.
Most már tudom: néha elég egyetlen döntés ahhoz, hogy minden megváltozzon – akár jóra is fordulhat az életünk ott, ahol már csak sötétséget látunk.
Vajon ti mit tennétek a helyemben? Beengednétek egy idegent egy viharos éjszakán? Vagy inkább bezárjátok az ajtót és bezárjátok vele együtt a szíveteket is?