Szívem nagyobb, mint a félelem: Hogyan lettem hatgyermekes anya egyetlen éjszaka alatt
– Anya, ki az a rendőr bácsi az ajtóban? – kérdezte rémülten a kilencéves fiam, Bence, miközben pizsamában, álmosan húzta maga után a takarót. Az órára pillantottam: hajnali kettő volt. A szívem hevesen vert, ahogy az ajtóhoz léptem. A folyosón hideg huzat kavargott, és a rendőr arca komor volt.
– Jó estét kívánok, Kovácsné? – kérdezte halkan. – Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom…
A következő percekben minden megváltozott. Iván, a szomszédunk, akit évek óta ismertünk, meghalt. Hat gyermeke – három fiú és három lány – most ott ültek a rendőrautóban, összebújva, sírva. Az anyjuk évekkel ezelőtt elhagyta őket. Nem volt senki másuk.
A rendőr rám nézett: – Tudom, hogy önök közel álltak hozzájuk… A gyámügyesek csak reggel érnek ide. Addig…
Nem tudtam végighallgatni. Már indultam is ki a hidegbe, mezítláb, hogy átöleljem a gyerekeket. A legkisebb, Zsófi, csak négyéves volt. Reszketett. Felkaptam, magamhoz szorítottam.
A saját gyerekeim is ott álltak mögöttem: Bence és Anna. Láttam rajtuk a félelmet és a bizonytalanságot. Tudtam, hogy most valami visszafordíthatatlan történik.
Aznap éjjel mindannyian nálunk aludtak – vagyis inkább sírtak, forgolódtak, egymásba kapaszkodtak. Én pedig ültem a konyhában egy bögre kihűlt teával, és csak bámultam magam elé. Hogy fogom ezt megoldani? Hogy fogok hat idegen gyereket felnevelni? Egyedülálló anya vagyok két saját gyerekkel és egy tanári fizetéssel.
Reggelre már ott voltak a gyámügyesek. Egy fiatal nő, Kiss Júlia lépett be hozzánk.
– Kovácsné, ez nem az ön felelőssége – mondta halkan. – Elvihetjük őket egy gyermekotthonba…
A szavába vágtam: – Nem! Nem mehetnek intézetbe! Iván mindig azt mondta, hogy csak én vagyok az egyetlen barátja ebben az utcában. Nem hagyhatom cserben őt… vagy ezeket a gyerekeket.
Júlia sóhajtott. – Tudja, mit vállal? Hat gyerek…
– Nem tudom – suttogtam –, de megpróbálom.
Az első hetek maga volt a káosz. A lakásunk kicsi volt: két szoba, egy apró nappali. Az ágyakat matracokkal egészítettük ki. A hűtő mindig üres volt. A mosógép szinte sosem állt le. A gyerekek sírtak éjjelente; Zsófi anyukáját hívta álmában, Gergő dühösen csapkodott mindent.
A saját gyerekeim is szenvedtek. Anna egyszer odasúgta nekem:
– Anya, miért nem lehet már csak mi ketten? Miért kell nekünk ennyi idegen?
Összeszorult a szívem. Próbáltam mindenkinek megfelelni: főzni, tanulni velük, meghallgatni őket. De néha úgy éreztem, összeroppanok.
Egy este Gergő eltűnt. Órákig kerestük a környéken; végül a játszótéren találtam rá, egy padon ült és sírt.
– Miért nem hagysz minket békén? – kérdezte dühösen. – Te nem vagy az anyánk!
Leültem mellé.
– Nem vagyok az anyád – mondtam halkan –, de szeretném, ha biztonságban lennél. Ha akarod, haragudhatsz rám… de nem engedlek el.
Sokáig hallgatott. Aztán csak annyit mondott:
– Félek.
Átöleltem.
A faluban mindenki beszélt rólunk. Volt, aki segített: hoztak ruhát, játékot, ételt. De voltak olyanok is, akik azt suttogták: „Miért vállalja ezt? Biztos pénzt akar kapni érte…”
Egy nap az iskolában Anna sírva jött haza:
– Az osztálytársaim azt mondják, hogy most már cigány vagyok, mert nálunk lakik Iván családja…
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.
A legnehezebb mégis az volt, amikor magammal kellett szembenéznem: elég vagyok-e? Jó anya vagyok-e? Nem veszítettem-e el mindent?
De ahogy teltek a hónapok, lassan változott minden. A gyerekek kezdtek bízni bennem. Együtt főztünk vasárnaponként; Zsófi először rajzolt nekem egy szívet; Gergő egyszer csak odajött és azt mondta: „Köszönöm.”
A saját gyerekeim is megtanulták elfogadni az új testvéreiket. Anna egyszer azt mondta:
– Anya… talán így még jobb is minden.
Most már tudom: nem a vér köti össze az embereket, hanem az együtt átélt fájdalom és szeretet.
De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon jól döntöttem? Vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy mindannyiuknak igazi otthont adjak?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni szeretni valakit csak azért, mert szüksége van ránk?