Amikor Dórival túljártunk a szülei eszén: Egy esküvő, amit sosem felejtek el

– Gábor, ezt nem engedhetjük meg magunknak! – csattant fel Dóri anyukája, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a vendéglistát próbáltuk összeállítani. A hangja éles volt, mint egy kés, és minden szava azt sugallta: itt nem én vagyok az úr. Dóri mellettem ült, a keze remegett az asztalon. Éreztem, hogy legszívesebben felállna és elszaladna, de csak némán bólintott.

– Anya, ez a mi esküvőnk – próbálta halkan, de határozottan mondani Dóri. – Szeretnénk, ha inkább rólunk szólna, nem arról, hogy ki mit gondol.

A levegő megfagyott. Dóri apja csak hümmögött, és a bajuszát pödörgette. Tudtam, hogy ő sem örül annak, hogy nem ők irányítanak. Aztán rám nézett, mintha azt várná, hogy most én is meghajlok.

– Gábor fiam, nálunk a család mindig is fontos volt. Nem lehet csak úgy kihagyni a másod-unokatestvéreket sem! – mondta, mintha ez magától értetődő lenne.

Éreztem, ahogy a düh lassan elönti a mellkasomat. Hónapok óta próbáltuk Dórival megtervezni az esküvőnket, de minden alkalommal falakba ütköztünk. A szülei mindent jobban tudtak: milyen legyen a ruha, hol legyen a lagzi, kiket hívjunk meg. Mindenbe beleszóltak. Dóri egyre feszültebb lett; esténként sírva feküdt le mellém.

– Miért nem lehet egyszerűen örülni nekünk? – kérdezte egy este, mikor már harmadszor vitatkoztunk a szüleivel aznap. – Miért kell mindent irányítaniuk?

Nem tudtam válaszolni. Az én szüleim egyszerű emberek voltak; örültek, hogy boldog vagyok. De Dóriéknál minden más volt: elvárások, hagyományok, presztízs.

Egyik este Dóri rám nézett könnyes szemmel:

– Gábor, én ezt nem bírom tovább. Vagy mi döntünk az életünkről, vagy soha nem leszünk igazán boldogok.

Akkor döntöttük el: ki kell állnunk magunkért. Nem lesz könnyű, de ha most nem tesszük meg, mindig mások irányítanak majd.

Másnap reggel Dóri felhívta az anyját:

– Anya, szeretném, ha meghallgatnátok minket Gáborral. Ez az esküvő rólunk szól. Ha nem tudjátok elfogadni a döntéseinket, akkor inkább csak ketten házasodunk össze.

A vonal túlsó végén csend lett. Majd halk zokogás hallatszott.

– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte az anyja megtörten. – Mi csak jót akarunk nektek!

Dóri hangja remegett:

– Tudom, anya. De nekünk most az a jó, ha mi dönthetünk.

Aznap este Dóri apja átjött hozzánk. Leült velem szemben a nappaliban.

– Gábor – kezdte halkan –, én csak azt akarom, hogy Dóri boldog legyen. De nehéz elengedni…

Néztem őt; láttam benne az apát, aki félti a lányát. De láttam azt is, hogy most először tényleg meghallgat minket.

– Értem, bácsi – mondtam –, de mi már felnőttek vagyunk. Szeretjük egymást. Szeretném boldoggá tenni Dórit… de ehhez az kell, hogy önök is bízzanak bennünk.

Hosszú csend következett. Végül bólintott.

– Legyen úgy, ahogy ti akarjátok.

Az esküvőnk végül kicsi lett és meghitt. Csak azok voltak ott, akik igazán fontosak nekünk. Nem volt fényűzés; csak sok nevetés és könnyek – örömkönnyek.

Dóri anyja az utolsó pillanatban mégis eljött. A szertartás után odajött hozzám:

– Köszönöm, hogy kitartottál mellette… és mellettünk is.

Akkor értettem meg: néha a legnehezebb harcokat azokkal kell megvívni, akiket a legjobban szeretünk.

Most is gyakran eszembe jut az a nap. Vajon hányan élnek úgy Magyarországon is, hogy mások elvárásai szerint alakítják az életüket? Hányan mernek kiállni magukért? És vajon tényleg olyan fontosak a hagyományok… vagy inkább az számít, hogy boldogok legyünk?