Amikor megszólal a csengő: Hazatérés a múlt árnyai közé

– Zsófi, hol vagy már? A vendégek mindjárt itt vannak! – hallottam anyám hangját a telefonban, ahogy a reggeli csendet szétfeszítette. A hangja egyszerre volt sürgető és fáradt, mintha minden kimondott szóval egyre nehezebb lenne neki lélegezni. A konyhaasztalon még ott gőzölgött a kávém, de már nem volt kedvem hozzá. A gyomromban görcs, a torkomban régi, ismerős keserűség.

Gyerekkoromban mindig úgy éreztem magam ebben a házban, mintha valaki más életét élném. A falak vastagok, a bútorok régiek, mindenhol ott lógott a múlt súlya. Apám szigorú tekintete, anyám soha ki nem mondott csalódottsága, a nővérem, Dóra örökös versengése – mindezek együtt egy láthatatlan kalitkát építettek körém. Most mégis visszajöttem. Nem menekülök tovább.

A busz ablakából néztem a sárga repceföldeket, ahogy közeledtem a falunkhoz. A szívem egyre gyorsabban vert. Vajon miért olyan nehéz hazajönni? Miért érzem úgy, hogy minden lépéssel közelebb kerülök valamihez, amitől egész életemben féltem?

A ház előtt már ott állt Dóra autója. Beléptem az ajtón, és rögtön megcsapott az ismerős illat: friss kalács, főtt húsleves, és valami halvány dohszag, amit sosem tudtunk kiűzni innen. Anyám a konyhában sürgött-forgott.

– Megjöttél végre – mondta halkan, de nem nézett rám. – Segítenél megteríteni?

Szótlanul bólintottam. Dóra már az asztalnál ült, telefonját nyomkodta.

– Szia, Zsófi – mondta anélkül, hogy felnézett volna. – Remélem, most nem fogsz hisztizni.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Gyerekkorunk óta mindig én voltam az érzékeny, a problémás, aki sosem tudott beilleszkedni ebbe a családba. Dóra mindig erős volt, hangos és magabiztos – legalábbis kívülről.

– Nem hisztizek – feleltem halkan. – Csak segítek anyának.

A vendégek hamarosan megérkeztek: nagybátyám, Laci bácsi és felesége, Marika néni. Mindig ők voltak azok, akik hangosan nevetnek az asztalnál, de közben minden mondatukban ott bujkál a kritika.

– Na, Zsófi! Még mindig Pesten vagy? Mikor lesz már egy rendes munkád? – kérdezte Laci bácsi rögtön az első pohár pálinka után.

– Van munkám – válaszoltam halkan. – Szeretem is.

– De hát tanár vagy! Abból nem lehet megélni! – vágott közbe Marika néni.

Anyám csak lesütötte a szemét. Dóra elmosolyodott: – Mondtam én is neki.

A levegő egyre sűrűbb lett. Az ebéd alatt mindenki beszélt, de senki sem hallgatott igazán a másikra. A múlt sérelmei ott ültek velünk az asztalnál: apám régi haragja, anyám ki nem mondott álmai, Dóra sikerei és az én örökös bizonytalanságom.

Ebéd után kimentem az udvarra. A kert végében álltam meg, ahol gyerekként annyiszor elbújtam a világ elől. Hallottam anyám lépteit mögöttem.

– Zsófi… – kezdte halkan. – Tudom, hogy nem volt könnyű neked itt. De mi mindent megtettünk érted.

– Tudom, anya – feleltem remegő hangon. – De néha azt érzem, mintha sosem lettem volna elég jó nektek.

Anyám sokáig hallgatott. Aztán odalépett hozzám és megfogta a kezem.

– Én is sokszor éreztem így – suttogta. – A saját anyám mellett… És most félek, hogy ugyanazokat a hibákat követtem el veletek.

Először éreztem azt, hogy tényleg lát engem. Nem csak azt a lányt, akinek mindig alkalmazkodnia kellett, hanem azt az embert is, aki vagyok.

Dóra is kijött hozzánk később. Leült mellém a fűbe.

– Tudod… – kezdte tétován –, néha irigyellek téged. Hogy mersz más lenni. Én mindig csak azt csináltam, amit elvártak tőlem.

Ránéztem. A szemében fáradtság volt és valami régi szomorúság.

– Talán mindannyian csak boldogok akartunk lenni – mondtam halkan –, de valahogy sosem sikerült egyszerre.

A nap lassan lement a dombok mögött. Az udvaron csend lett; csak a madarak csiripeltek halkan. Úgy éreztem, mintha valami nehéz teher gördült volna le rólam.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak és magunknak? Lehet-e újra otthonra találni ott, ahol egyszer elvesztettük azt?

„Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani a múltnak? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?”