A ház a kereszteződésen: Harcom a fiam otthonáért és a méltóságomért

– Nem engedem, hogy ezt is elvegyék tőlem! – kiáltottam a sötét előszobában, miközben az ajtó csapódása még visszhangzott a fejemben. A fiam, Gergő, csak némán állt mögöttem, szorosan markolta a kabátom ujját. Aznap este, amikor András, a férjem, végleg elment, mintha minden egyszerre omlott volna össze. Nemcsak ő hagyott el minket, hanem az egész addigi életem is szertefoszlott.

Másnap reggel már ott állt az anyósa, Ilona néni, az udvaron. A szeme hideg volt, mint a novemberi dér. – Ez a ház az én fiamé volt, most már az enyém – mondta ridegen. – Te csak vendég vagy itt, Zsuzsa. Ne hidd, hogy maradhatsz.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Gergő ott állt mellettem, és én csak annyit tudtam mondani: – Ez az otthonunk. Nem megyünk sehova.

A következő hónapokban minden nap egy újabb csata volt. Ilona néni ügyvédet fogadott, és mindenféle papírokat lobogtatott előttem. A szomszédok suttogtak a hátam mögött: „Láttad? Már megint veszekednek.” Az anyám azt mondta: – Zsuzsa, ne harcolj, úgysem nyerhetsz egyedül. De én nem tudtam feladni.

A bíróságon ültem egy hideg januári napon. Az ügyvédem, Sándor bácsi, próbált bátorítani: – Zsuzsa, ne hagyja magát! Ez a ház közös szerzemény volt. De Ilona néni ügyvédje mindent megtett, hogy bemocskolja a nevemet. – Elhanyagolta a házat! – kiabálta. – Nem dolgozik rendesen! Csak élősködik!

A tárgyalás után Gergő sírva jött oda hozzám: – Anya, miért mondanak ilyeneket rólad? Mit csináltunk mi rosszul? Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem.

A családomban sem találtam menedéket. Az öcsém, Laci, azt mondta: – Zsuzsa, költözz hozzánk vidékre! De hogyan hagyhattam volna itt mindazt, amit Andrással együtt építettünk? Minden sarokban ott voltak az emlékeink: Gergő első lépései a konyhakövön, az együtt főzött vasárnapi ebédek illata.

Egy este Ilona néni beállított két rendőrrel. – El kell hagynia a házat! – mondta diadalmasan. A rendőrök csak sajnálkozva néztek rám: – Asszonyom, amíg nincs jogerős döntés, senki sem teheti ki magukat. De Ilona néni nem tágított. Minden nap bejött az udvarra, ellenőrizte a postaládát, belekotort a kertbe.

Gergő egyre csendesebb lett. Az iskolában panaszkodtak rá: visszahúzódó lett, nem beszélget a többiekkel. Egy este leült mellém: – Anya, miért nem lehetünk olyanok, mint régen? Miért kell mindig veszekedni?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit suttogtam: – Mert vannak dolgok az életben, amikért harcolni kell.

A bírósági huzavona évekig tartott. Közben András új családot alapított egy másik városban. Néha felhívott: – Zsuzsa, engedd el azt a házat! Úgysem éri meg ennyi szenvedést. De én nem tudtam elengedni. Ez volt az utolsó dolog, ami még összekötött minket Gergővel.

Egy nap Gergő hazajött az iskolából és azt mondta: – Anya, nem akarok többé itt lakni. Félek Ilona nénitől. Félek attól is, hogy egyszer csak mindent elveszítünk.

Aznap este órákig ültem az ablakban és néztem a kereszteződést a ház előtt. Hányan mentek már el innen? Hányan harcoltak azért, hogy maradhassanak? Vajon tényleg érdemes volt ennyit küzdeni?

Végül megszületett a bírósági döntés: maradhatunk a házban, de Ilona néninek joga van havonta egyszer ellenőrizni az ingatlant. Keserű győzelem volt ez. Gergő már nem örült igazán; én pedig csak üresen bámultam a falakat.

Azóta eltelt néhány év. Gergő felnőtt lett és elköltözött Budapestre tanulni. Én pedig itt maradtam ebben a házban – egyedül az emlékekkel és a kérdéssel:

Vajon tényleg ez az otthon? Vagy csak egy hely lett belőle, amit mindenki magának akar? Ti mit tennétek a helyemben?