Túl korán felnőttem: Egy családért vívott harcom, amit senki sem akart

– Te tényleg azt hiszed, hogy ez így rendben van? – kiabált rám anya, miközben a konyhaasztalra csapta a kezében szorongatott bögrét. A forró tea kilöttyent, de egyikünk sem törődött vele. Csak álltam ott, remegő kézzel, a hasamat ölelve, mintha már most védeni akarnám azt a kis életet, akiről még csak néhány napja tudtam.

A nevem Fruzsina. Tizenhét éves vagyok, és egy aprócska faluban élek Békés megyében. Az életem eddig is tele volt nehézségekkel – apám már rég elment, anyám pedig két műszakban dolgozik a helyi pékségben. Azt hittem, ismerem a szegénységet, a magányt, de amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, minden addigi félelmem eltörpült az új előtt.

A fiú, Gergő, akitől a gyerekem van, eleinte mellettem állt. Legalábbis azt hittem. Amikor elmondtam neki a hírt, először csak nézett rám nagy szemekkel, majd azt mondta: – Fruzsi, ezt nem gondolhatod komolyan! Nem lehet gyerekünk! – Aztán napokig nem keresett. Végül egy SMS-ben közölte: „Sajnálom, de ezt nem tudom vállalni.”

Anyám reakciója sem volt sokkal jobb. – Mit gondolsz, miből fogod felnevelni? – kérdezte újra meg újra. – Én nem tudok még egy szájat etetni! – És amikor látta rajtam az elszántságot, csak legyintett: – Majd meglátod, milyen az élet.

Az iskolában is hamar elterjedt a hír. A barátnőim közül sokan elfordultak tőlem. Egyedül Zsófi maradt mellettem. Ő volt az egyetlen, aki nem ítélt el. – Fruzsi, ne hagyd magad! – mondta mindig. – Ez a te döntésed! – De néha még az ő szavai sem tudtak megnyugtatni.

Az orvosnál ültem egy reggel, amikor egy idős asszony rám nézett és csak ennyit mondott: – Kislányom, te még magad sem vagy felnőtt. Hogy akarsz anyja lenni valakinek? – Nem válaszoltam. Csak lehajtottam a fejem.

Az idő telt, a hasam nőtt. Anyám egyre zárkózottabb lett velem szemben. Volt, hogy napokig nem szólt hozzám. Egy este azonban váratlanul leült mellém a konyhában.

– Fruzsi… én csak féltelek – mondta halkan. – Tudom, milyen nehéz lesz neked. De ha tényleg ezt akarod… segítek, amiben tudok.

Sírtam. Ő is sírt. Talán először éreztem úgy hosszú idő után, hogy nem vagyok teljesen egyedül.

A terhesség utolsó hónapjai lassan teltek. Gergő végleg eltűnt az életemből. Az anyja egyszer felhívott: – Fruzsina, kérlek… ne keresd többet Gergőt! Ő még csak gyerek! – mondta ridegen.

A szülés nehéz volt és fájdalmas. Anyám ott volt velem végig. Amikor először a karomba vettem a kisfiamat – Bencének neveztem el –, minden félelmem egyszerre valósággá vált és szertefoszlott. Tudtam, hogy mostantól minden más lesz.

Az első hónapok pokolian nehezek voltak. Bence sokat sírt, én pedig alig aludtam valamit. Anyám segített ugyan, de gyakran éreztem rajta a fáradtságot és az elkeseredést.

Egyik este veszekedtünk:
– Miért nem tudsz legalább egy kicsit hálás lenni? – kérdeztem tőle sírva.
– Hálás? Neked kellett volna előbb gondolkodni! – vágta rá dühösen.
– De hát én csak szeretetet akarok…
– Az élet nem kívánságműsor! – mondta keserűen.

Néha úgy éreztem, mindenki ellenem van. Az utcán is furcsán néztek rám az emberek. Egyik nap a boltban hallottam meg két asszony suttogását:
– Látod azt a lányt? Az iskolából rúgták ki…
– Hát igen… ilyenek ezek manapság…

De Zsófi továbbra is mellettem állt. Segített tanulni otthonról, hogy le tudjam tenni az érettségit. Néha ő vigyázott Bencére is.

Egy év telt el így. Anyám lassan megenyhült. Egy este Bencével játszott a szőnyegen és rám mosolygott:
– Tudod… lehet, hogy mégis jó döntést hoztál.

De Gergő sosem jelentkezett többé.

Most húsz éves vagyok. Dolgozom egy közeli boltban, esténként tanulok továbbra is. Bence már három éves és minden nap mosolyt csal az arcomra.

Sokszor gondolkodom azon: vajon más lett volna minden, ha Gergő mellettem marad? Vagy ha anyám az elejétől támogat? De azt hiszem, mindezek nélkül is megtanultam: az igazi családot nem mindig azok jelentik, akik vér szerint hozzánk tartoznak.

Vajon hányan érzik még magukat ennyire egyedül ebben az országban? És vajon mikor tanuljuk meg végre elfogadni egymást úgy igazán?