„A Vissza Nem Térő Regény: Egy Tanulság a Kölcsönadásról”

A családi összejövetelek mindig is a boldogság és a feszengés keverékét jelentették számomra. A boldogság abból fakad, hogy ismerős arcokat látok, történeteket osztunk meg, és finom ételeket élvezünk. A feszengés viszont azoknak a rokonoknak a jelenlétéből ered, akiket alig ismerek. Egy ilyen rokon Bence, apám unokatestvérének a fia. Csak karácsonykor vagy húsvétkor találkozunk, udvarias mosolyokat és rövid beszélgetéseket váltva.

Az elmúlt karácsonykor, miközben a bejgli illata betöltötte a levegőt és nevetés visszhangzott a házban, Bencével találtam magam beszélgetésben. Mindketten a kanapén ültünk, távol a nyüzsgő konyhától. A beszélgetésünk a szokásos udvariasságokkal kezdődött, de hamarosan közös könyvszeretetünkre terelődött a szó. Megemlítettem a kedvenc regényemet, egy gyönyörűen kötött kiadást „A nagy Gatsby”-ből, amit számtalanszor olvastam már. Bence szeme felcsillant az érdeklődéstől.

„Wow, mindig is el akartam olvasni,” mondta őszinte lelkesedéssel a hangjában. „Szerinted kölcsönkérhetném valamikor?”

Habozva válaszoltam. A könyv nagyon fontos volt számomra, nem csak a tartalma miatt, hanem az emlékek miatt is, amiket őrzött. Nagyapám ajándéka volt, és kölcsönadni olyan érzés volt, mintha egy darabot adnák belőle. De Bence őszintének tűnt, és nem akartam udvariatlannak vagy önzőnek tűnni.

„Persze,” válaszoltam vonakodva. „Elhozhatom neked húsvétkor.”

A húsvét gyorsan elérkezett, és ígéretemhez híven elhoztam a könyvet. Bence el volt ragadtatva és megígérte, hogy hamarosan visszaadja. Ahogy az ünnepi szezon az új évbe fordult, egyre gyakrabban gondoltam a könyvre. A hetek hónapokká váltak, és semmi hír nem érkezett Bencétől.

Úgy döntöttem, hogy megkeresem. Egy egyszerű üzenet megfelelőnek tűnt: „Szia Bence, remélem jól vagy! Csak érdeklődöm, hogy tetszik ‘A nagy Gatsby’.”

Napok teltek el válasz nélkül. Próbáltam felhívni, de egyből hangpostára kapcsolt. A frusztrációm nőtt ahogy beköszöntött a tavasz, és még mindig semmi jel nem volt a könyvemről. Kezdtem azon tűnődni, vajon valaha is visszakapom-e.

Júliusban egy családi grillpartin végre újra láttam Bencét. Melegen üdvözölt, mintha semmi sem történt volna. Összeszedtem a bátorságomat, hogy rákérdezzek a könyvre.

„Ó, igen! A könyv,” mondta bűnbánó mosollyal. „Elkezdtem olvasni, de elfoglalt lettem a munkával. Hamarosan visszaadom.”

A szavai akkor megnyugtatóak voltak, de ahogy a nyár őszbe fordult, a türelmem elfogyott. Nyilvánvalóvá vált, hogy Bencének nem prioritás visszaadni a szeretett regényemet.

A következő év karácsonyára feladtam a reményt. A könyv eltűnt, és vele együtt egy kis darabja a nagyapámhoz fűződő kapcsolatomnak is. Ez egy kemény lecke volt a kölcsönadásról—néha dolgok nem térnek vissza.

Ahogy ismét a vacsoraasztalnál ültem családom körében, rájöttem, hogy bár az anyagi javak elveszhetnek, az emlékek bennünk maradnak. Bár csalódott voltam, elhatároztam, hogy ezeket az emlékeket fogom ápolni és óvatosabb leszek a kincseimmel a jövőben.