A feleségem fia elfoglalta az életem – Egy magyar férfi drámája a saját otthonában

– Te ezt most komolyan gondolod, Zsófi? – kérdeztem, miközben a kulcscsomó a tenyeremben remegett. A nappali ajtajában álltam, előttem a fiam helyett most már Zsófi tizenkilenc éves fia, Gergő terpeszkedett a kanapémon, fejhallgatóval a fején, mintha mindig is ide tartozott volna.

– Apa, ne csináld már ezt! – szólt vissza Gergő, le sem véve a szemét a telefonjáról. – Anyu mondta, hogy ezentúl ez lesz a szobám. Neked ott az erkély, tök jól be van rendezve.

Az erkély. Ahol télen mínusz tíz fok van, nyáron pedig negyven. Ott állt most az ágyam, egy összecsukható matrac, mellette dobozokba zsúfolva az életem. A könyveim, a fényképeim, még az apám régi sakk-készlete is.

– Zsófi! – kiáltottam be a konyhába. – Gyere ki, beszélnünk kell!

A feleségem megjelent az ajtóban, arcán fáradt türelem. – Mi bajod van már megint, András?

– Mi bajom? – szinte felnevettem. – Húsz éve ebben a lakásban élek, ez volt az egyetlen helyem. Most meg Gergő beköltözik a szobámba, én meg mehetek az erkélyre? Ez normális szerinted?

Zsófi sóhajtott. – András, Gergő most kezdte az egyetemet. Szüksége van saját térre. Te meg úgyis csak dolgozol vagy tévét nézel. Nem lehetne egy kicsit rugalmasabbnak lenni?

– Rugalmasabbnak? – kérdeztem halkan. – Mégis meddig kell engednem? Előbb a fürdőszobában hagyja szanaszét a cuccait, aztán elfoglalja a hűtőt, most meg már a szobámat is?

Gergő közben felállt és odajött hozzánk. – Apa, ne vedd már ennyire magadra! Egyébként is, te csak anyu férje vagy, nem az apám.

Ez úgy ütött szíven, mintha pofon vágtak volna. Zsófi nem szólt semmit. Csak nézett rám, mintha én lennék a probléma.

Aznap este az erkélyen ültem, egy pokrócba burkolózva. A ház túloldalán valaki főzött, éreztem a pörkölt illatát. Nekem csak egy hideg szendvics jutott és egy bögre langyos tea.

A gondolataim cikáztak: hogyan jutottam idáig? Amikor Zsófit megismertem, özvegy voltam már három éve. A lányom, Anna akkoriban Debrecenbe költözött az anyjával. Zsófi volt a reményem: újrakezdés, társaság, család.

Az elején minden működött. Gergő hétvégente jött át hozzánk; csendes fiú volt, inkább számítógépezett vagy tanult. Én próbáltam közeledni hozzá: elvittem focizni, együtt szereltünk biciklit. Azt hittem, idővel elfogad majd.

De most… Most úgy éreztem magam ebben a lakásban, mint egy betolakodó.

Másnap reggel Zsófi anyja hívott fel: – Andráska, ne haragudj már Gergőre! Tudod, milyen nehéz neki mostanában…

– Marika néni – mondtam fáradtan –, én mindent megpróbáltam. De úgy érzem, mintha lassan kiszorítanának innen.

– Ugyan már! Zsófi csak jót akar mindenkinek.

De ki akar jót nekem?

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kollégám, Laci odasúgta egyszer: – Mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki nem aludt hetek óta.

– Hát… – próbáltam viccelni –, új lakótársam lett az erkélyen.

Nevetett, de aztán komolyra fordította: – Vigyázz magadra! Az embernek kell egy hely, ahol otthon lehet.

Hazafelé menet vettem egy üveg bort. Talán segít majd elaludni.

Este újra próbáltam beszélni Zsófival:
– Figyelj… Nem lehetne legalább megbeszélni ezt? Én nem akarok veszekedni…

– András – vágott közbe –, mindig csak magadra gondolsz! Gergőnek most van szüksége támogatásra. Te felnőtt vagy! Miért nem tudsz alkalmazkodni?

– Mert elfáradtam! – csattantam fel. – Mert minden nap azt érzem, hogy egyre kevesebb vagyok ebben a házban!

Gergő ekkor jelent meg az ajtóban:
– Ha nem tetszik, el is mehetsz – mondta vállat vonva.

Zsófi rám nézett: – Ne haragudj rá… csak stresszes mostanában.

De én már nem tudtam visszafogni magam:
– És én? Én nem vagyok stresszes? Én nem számítok?

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Az erkélyen hideg volt és zajos; a szomszéd kutya ugatott hajnalig. Reggel fejfájással ébredtem.

A következő napokban próbáltam kerülni Gergőt. Ő is engem. Zsófi pedig egyre zárkózottabb lett. A közös vacsorák elmaradtak; mindenki külön evett.

Egy péntek este Anna hívott fel:
– Apa… minden rendben?

– Persze kicsim… csak sok a munka.

– Hallottam anyától… hogy mostohaanyám fia beköltözött hozzátok.

– Igen…

– És te hol alszol?

– Az erkélyen.

Csend lett a vonalban.
– Apa… ez így nem normális. Miért hagyod?

Nem tudtam mit mondani neki.

Szombaton elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem a vizet és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak egyszerűen nincs már helyem ebben a családban?

Hazafelé menet összefutottam Lacival:
– Gyere át hozzánk egy sörre! – mondta.
A felesége kedvesen fogadott; leültünk beszélgetni. Elmeséltem mindent.
– András – mondta Laci –, ha nem húzol határt, soha nem lesz vége. Egy családban mindenkinek jár tisztelet és hely.

Hazamentem és leültem Zsófival:
– Választás elé állítasz engem? – kérdezte halkan.
– Nem… Csak azt kérem: beszéljük meg együtt! Legyen mindenkinek helye ebben a lakásban!
– Gergő most fontosabb nekem…
Ez volt az utolsó csepp.

Aznap este összepakoltam pár ruhát és elmentem Annához Debrecenbe pár napra.
Ott végre újra embernek éreztem magam: reggel együtt kávéztunk, este beszélgettünk.
Anna egyszer csak megkérdezte:
– Apa… visszamész hozzájuk?
Nem tudtam felelni.

Pár nap múlva Zsófi felhívott:
– Mikor jössz haza?
– Nem tudom…
– Gergőnek szüksége van rám… de te is fontos vagy nekem…
– Akkor miért érzem úgy, hogy mindig csak háttérbe szorulok?
Csend lett.
Végül visszamentem Budapestre – de már más emberként léptem be abba a lakásba.
Nem volt több kompromisszum: ha nincs helyem ebben a családban, keresek máshol otthont magamnak.

Most itt ülök újra az erkélyen és azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak jogom van ahhoz, hogy otthon érezzem magam ott, ahol élek?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt kompromisszum és önfeladás között?