A férjem a kanapé királya, a szomszédom igazi hős – Miért ilyen igazságtalan az élet?

– Te tényleg azt gondolod, hogy ez így rendben van? – kérdeztem Zolitól, miközben a harmadik adag mosatlan edényt pakoltam be a mosogatógépbe. A hangom remegett, de már nem tudtam visszafogni magam. Zoli, a férjem, csak fel sem nézett a tévéből. – Mi lenne rendben? – dünnyögte, miközben a Fradi meccset bámulta.

A nappali sarkában a két gyerek, Nóri és Bence, egymást kergette, közben a konyhából már harmadszor szólt ki anyám: – Kislányom, ne hagyd, hogy mindent rád hagyjon! – De hiába. Zoli szerint az ő dolga az, hogy dolgozzon és eltartson minket. Az én dolgom pedig minden más.

Pedig nem így indultunk. Amikor összeköltöztünk, azt hittem, majd együtt csináljuk végig az életet. Hogy lesznek közös reggelik, közös főzések, hétvégi kirándulások. Ehelyett most úgy érzem magam, mint egy cselédlány saját otthonomban.

A legrosszabb mégis az, amikor kinézek az ablakon, és meglátom Ádámot. A szomszédunkat. Ádám nemrég veszítette el az állását az autógyárban, de nem omlott össze. Felesége, Dóri visszament dolgozni a kórházba, ő pedig otthon maradt a két kisfiukkal. És Ádám… Ádám minden reggel sétálni viszi a gyerekeket, délben főzi nekik a levest, délután játszóterezik velük. Néha még Dóri is csak ámulva nézi.

Emlékszem egy délutánra, amikor épp hazafelé tartottam a boltból két szatyorral és egy hisztiző Bencével. Ádám épp a játszótéren ült a homokozó szélén, és mesét olvasott hangosan. A gyerekek körülötte ültek, még az enyém is odasomfordált hozzá. – Jössz velünk hintázni? – kérdezte tőlem mosolyogva. – Nem tudok most leülni – mondtam zavartan –, sietnem kell haza vacsorát főzni. – Segítsek valamiben? – kérdezte őszintén. És akkor belém hasított: nekem ilyen sosem jutott.

Otthon Zoli már várta a vacsorát. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte türelmetlenül. – Tudod te egyáltalán, mennyit dolgozom én egész nap? – És már kezdődött is a szokásos lemez: ő fáradt, neki jár a pihenés. Én meg csak ülök esténként a konyhaasztalnál, nézem az üres poharakat és azon gondolkodom: hol rontottam el?

Anyám szerint ez mindig is így volt nálunk. – Apád is ilyen volt – mondja gyakran –, de legalább nem ivott és nem verte le rajtunk a bajait. Légy hálás! De én nem akarok csak hálás lenni. Én társat akartam.

Egyik este Nóri odabújt hozzám: – Anya, miért nem játszik velem apa soha? Miért mindig csak te viszel oviba? Nem szeretsz engem apa? – És én nem tudtam mit mondani neki. Csak öleltem és sírtam csendben.

Másnap reggel Dóri kopogott át hozzánk egy adag friss pogácsával. – Ádám sütötte – mondta büszkén –, gondoltam hozunk nektek is. Zoli csak felhorkant: – Na tessék, most már sütni is tudnak a férfiak? Hová jut ez az ország… – De Nóri boldogan majszolta a pogácsát.

Aztán egy vasárnap délelőtt történt valami, ami mindent megváltoztatott bennem. Ádámékhoz mentünk át közösen ebédelni. Dóri dolgozott, Ádám főzte a paprikás krumplit és közben játszott a gyerekekkel. Zoli végig feszengve ült az asztalnál. Amikor Ádám elvitte Bencét pelenkázni, Zoli odasúgta nekem: – Ez már túlzás! Egy férfi ilyet nem csinál! – De én csak néztem Ádámot: ahogy gondoskodik, ahogy figyel minden rezdülésre… És akkor rájöttem: nem velem van baj.

Este szóvá tettem Zolinak: – Miért nem próbálsz meg legalább néha segíteni? Nézd meg Ádámot! Ő is férfi maradt attól, hogy gondoskodik a családjáról! Zoli csak legyintett: – Az más világ. Én így nőttem fel. Apám se csinált ilyet soha.

– De mi lenne, ha mostantól máshogy csinálnánk? – kérdeztem halkan. – Mi lenne, ha legalább hétvégente együtt főznénk vagy elvinnéd Nórát biciklizni? – Zoli csak vállat vont: – Majd meglátjuk.

Azóta sem láttam változást. Minden maradt ugyanúgy: én dolgozom is, nevelem is a gyerekeket, intézem az összes ügyet az óvodában és az orvosnál is én vagyok ott mindig. Zoli továbbra is csak panaszkodik: kevés a pénz, sok a stressz.

Egy este aztán robbantam. – Elegem van! Nem bírom tovább egyedül! Ha így folytatod, előbb-utóbb elmegyek! – kiabáltam könnyek között. Zoli először meglepődött, aztán dühös lett: – Hálátlan vagy! Más nő örülne ennek az életnek! Nézd meg anyádat!

De én már nem akartam anyám lenni.

Másnap reggel Nóri rajzolt nekem egy képet: négyen vagyunk rajta kézen fogva. De apának nincs arca. Csak egy nagy üres folt.

Aznap délután Ádám ismét áthívott minket játszani. Láttam rajta is a fáradtságot, de mégis mosolygott. Amikor elmentünk tőlük, megkérdeztem tőle: – Nem nehéz ez így neked? Nem hiányzik valami? – Ádám csak elmosolyodott: – Néha nehéz persze… De amikor látom Dórit boldognak vagy hallom a fiaimat nevetni… akkor tudom, hogy jól döntöttem.

Hazafelé Nóri megkérdezte: – Anya, miért nem vagyunk mi is ilyen boldogok?

És én csak szorítottam a kezét.

Azóta minden este azon gondolkodom: vajon lehet-e változtatni ezen? Vagy örökre maradok „a kanapé királyának” felesége?

Ti mit tennétek az én helyemben? Tényleg ennyire lehetetlen ma Magyarországon egyenrangú társnak lenni egy házasságban?