A férjem elutazott a Balatonra, miközben én egyedül maradtam a babánkkal – Egy magyar anya vallomása a magányról és csalódásról

– Hova mész? – kérdeztem rekedt hangon, miközben a kisfiam, Marci, épp csak elaludt a karomban. A testem még sajgott a szüléstől, a fejem zúgott a kialvatlanságtól.

– Balatonra megyek, Zsoltiék már lefoglalták a faházat. Egy hét, ennyi jár nekem is, nem? – válaszolta Gábor, mintha csak arról lenne szó, hogy leugrik a boltba tejért.

Nem értettem. Nem akartam érteni. Egy hete szültem meg az első gyermekünket, és most ott álltam egy panelház harmadik emeletén, egyedül, vérző testtel, remegő kézzel, egy síró csecsemővel – és egy férjjel, aki már a bőröndjét pakolta.

– És én? És Marci? – suttogtam.

– Anyád úgyis átjön segíteni. Nekem is kell egy kis szabadság. Egész évben dolgoztam! – mondta Gábor, és becsukta maga mögött az ajtót.

A csend olyan vastagon telepedett rám, hogy majdnem megfulladtam tőle. A babám felsírt. Én is sírtam. Nem tudom, melyikünk volt kétségbeesettebb.

Az első napokban mindenki csak azt mondogatta: „Majd belejössz!” „Az anyaság ösztönből megy.” „A férfiak nem értenek ehhez.” De én nem éreztem semmiféle ösztönt. Csak félelmet. Hogy valamit rosszul csinálok. Hogy Marci egyszer csak abbahagyja a lélegzést. Hogy nem tudom elég jól szeretni.

Anyám valóban átjött néha. De ő is csak sóhajtozott:

– Az én időmben nem volt ilyen nagy ügy ebből. Apád hetekig be sem tette a lábát a kórházba. Örülj, hogy Gábor legalább itthon alszik majd.

De Gábor nem aludt itthon. A Balatonról küldött képeket: „Nézd, milyen szép naplemente!” „Főztünk bográcsban!” „Zsolti beborult a vízbe!” Egyetlen egyszer sem kérdezte meg: „Hogy vagytok?” vagy „Kell-e valami?”

A barátnőim is próbáltak vigasztalni:

– Legalább van apádnak munkája! – mondta Dóri. – Az én párom három hónapja otthon ül munkanélküliként.

– Majd visszajön, és minden rendben lesz – mondta Eszter. – Az első hetek mindig nehezek.

De én nem akartam ezt hallani. Én azt akartam hallani: „Jogod van haragudni.” „Jogod van csalódottnak lenni.” „Nem normális, hogy egy nő egyedül marad a szülés után.”

Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Marci sírt, én ringattam, néha együtt sírtunk. Volt, hogy hajnalban már csak ültem a konyhában, néztem a hűtőre ragasztott listát: „Pelenka, popsikrém, tej” – és azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg ezt érdemlem-e.

Egyik reggel anyósom is átjött. Kávét főzött magának, leült velem szemben.

– Tudod, drágám – kezdte –, Gábor mindig is szeretett kicsit elvonulni. Ne vedd magadra! A férfiak ilyenek.

– De hát most született meg a fia! – fakadtam ki.

– Majd megszokja ő is. Te meg ügyes vagy, látom rajtad. Én három gyereket neveltem fel segítség nélkül.

Azt éreztem: mintha mindenki azt várná tőlem, hogy mosolyogjak és tűrjek. Hogy ne panaszkodjak. Hogy ne legyek dühös.

De én dühös voltam. És szégyelltem magam emiatt.

A hetedik napon Gábor hazajött. Lebarnulva, nevetve lépett be az ajtón.

– Na mi újság? – kérdezte vidáman.

– Marci tegnap belázasodott – mondtam halkan.

– És? Anyád segített?

– Igen… De nekem rád lett volna szükségem!

Gábor vállat vont:

– Ne csinálj ügyet belőle! Most már itthon vagyok.

De valami bennem eltört akkor végleg.

Azóta eltelt három év. Marci már óvodás, Gábor pedig még mindig gyakran „kikapcsolódik” Zsoltiékkal vagy épp focimeccsre jár hétvégente. Én pedig megtanultam egyedül boldogulni – de soha nem felejtem el azt az első hetet.

Sokszor gondolkozom azon: vajon hány magyar nő él át hasonlót? Hányan maradnak magukra úgy, hogy közben mindenki azt mondja: „Ez így normális”? Hány férfi gondolja úgy, hogy neki „jár” a pihenés akkor is, amikor az anyaság minden perce küzdelem?

És vajon miért szégyelljük kimondani: ez így nincs rendben?

Most is itt ülök Marci ágya mellett, miközben ő alszik. Nézem az arcát és azon gondolkodom: vajon egyszer majd ő másképp fog bánni azzal, akit szeret?

Ti mit gondoltok erről? Tényleg természetesnek kell vennünk az ilyen magányt? Vagy végre ki kellene mondanunk: elég volt?