A fiam szerint elárultam őt, mert segítem a volt menyemet – egy magyar család története a hűségről, szégyenről és szeretetről

– Anyu, ezt most komolyan gondolod? – csattant fel Gábor, a fiam, miközben az arca vörös volt a dühtől. – Hogy lehetsz ilyen? Hogy segíthetsz annak a nőnek, aki tönkretette az életemet?

Ott álltam a konyhában, kezemben egy boríték, benne néhány tízezer forinttal, amit épp Emesének, a volt menyemnek készítettem elő. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Gábor hangja visszhangzott bennem: „áruló vagy”.

Pedig én csak nagymama vagyok. Egy nagymama, aki nem tudja nézni, ahogy az unokája, Marci, üres hűtő előtt áll egy panelház harmadik emeletén Zuglóban, és azt kérdezi: „Mama, lesz ma vacsora?”

Hogy jutottunk idáig? Talán ott kezdődött minden, amikor Gábor és Emese megismerkedtek az ELTE-n. Emese vidékről jött fel Pestre, szerény családból, de okos volt és szorgalmas. Gábor mindig is szerette az erős nőket – legalábbis azt hittem. Az esküvőjükön még mindenki boldog volt. Én is. Aztán megszületett Marci, és minden megváltozott.

A fiatalok albérletben éltek, mindketten dolgoztak, de sosem volt elég pénzük. Gábor egyre többet maradt bent az irodában, Emese pedig egyedül maradt a kisgyerekkel. Egyre kevesebbet beszéltek egymással. Én próbáltam segíteni: főztem nekik, vigyáztam Marcira, amikor csak tudtam.

Aztán jött az a bizonyos év. Gábor egyszer csak bejelentette: „Anyu, elválunk.” Nem kérdezett, nem magyarázott. Csak közölte. Emese sírt a telefonban. Marci akkor volt négy éves.

Az első hónapokban próbáltam semleges maradni. Mindkettőjüket szerettem. De Gábor egyre távolabb került tőlem is. Új barátnője lett – Dóra –, aki már az első találkozáskor éreztette velem: „itt mostantól én vagyok a fontos”.

Emese közben elvesztette a munkáját. A cég leépített. Egyedül maradt Marcival egy kétszobás albérletben, ahol már a fűtést is alig tudta fizetni. Egy este felhívott: – Edit néni… bocsánat, hogy zavarom… de tudna segíteni? Marci beteg lett, nincs pénzem gyógyszerre…

Nem gondolkodtam. Fogtam a pénztárcám és mentem. Marci lázas volt, Emese sírt. Akkor döntöttem el: nem hagyom őket magukra.

A család ezt persze nem nézte jó szemmel. Az öcsém szerint „nem lehet mindenkit megmenteni”. Az anyósom – Isten nyugosztalja – azt mondta: „A vér kötelez.” De én csak azt láttam: egy kisfiú szenved.

Gábor eleinte nem tudott semmiről. Aztán Marci egyszer elszólta magát: – Apa, mama vett nekem új cipőt! Gábor arca eltorzult.

– Anyu! Hát nem érted? Ezzel csak azt éred el, hogy Emese soha nem tanulja meg önállóan megoldani a problémáit! – kiabálta rám egy vasárnapi ebédnél.

– És te? Te mikor tanultad meg felelősséget vállalni? – csúszott ki a számon.

Csend lett. Dóra felállt az asztaltól és kiviharzott a szobából.

Azóta Gábor alig beszél velem. Néha felhív, de csak kötelességből. A családi ünnepeken feszültség van köztünk. Dóra már nem is köszön nekem.

Emese közben talpra állt. Talált munkát egy könyvelőirodában, de még mindig nehéz nekik. Marci most másodikos. Okos fiú, de érzékeny. Néha azt kérdezi: – Mama, apa miért haragszik rád?

Mit mondjak neki? Hogy az apja szerint áruló vagyok? Hogy szerinte a családot elárultam azzal, hogy segítek annak a nőnek, akit ő már kitörölt az életéből?

Egy este Emese sírva hívott fel:
– Edit néni… ha maga nem lenne… nem tudom, mi lenne velünk…

Másnap Gábor üzenetet küldött: „Remélem boldog vagy! Most már végképp nincs anyám.”

Sírtam egész éjjel. Próbáltam megérteni őt is. Talán tényleg hibáztam? Talán tényleg túl messzire mentem?

De amikor Marcit látom mosolyogni, amikor együtt sütjük a palacsintát szombat délutánonként – akkor tudom: helyesen cselekedtem.

A testvérem szerint „majd megbékéltek”. Az unokahúgom azt mondja: „Te vagy az egyetlen normális ebben a családban.”

De én csak azt szeretném, ha újra együtt lehetnénk mindannyian egy asztalnál. Ha Gábor megértené: nem ellene vagyok, hanem mellette – csak másképp.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e egyszerre jó anya és jó nagymama lenni? Vagy választani kell? És vajon tényleg árulás-e segíteni annak, aki rászorul – még ha már nem is tartozik hivatalosan a családhoz?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ szeretet és lojalitás között?