A lányom három gyerekkel minden nap nálam ebédel – elegem van abból, hogy a család szakácsa legyek
– Anya, kész vagy már a rántott hús? – kiált be Dóra a konyhába, miközben a három unokám, Marci, Lili és Bence, már a nappaliban szétpakolják a játékokat. A hús serceg az olajban, én pedig a konyhapultnak támaszkodom, és érzem, ahogy a fáradtság végigfut a testemen. Hatvanéves vagyok, özvegy, és mostanában egyre gyakrabban érzem úgy, mintha csak egy alkalmazott lennék a saját lakásomban.
– Mindjárt kész, Dóra – felelem halkan, de ő már vissza is fordul a telefonjához. A gyerekek hangosan nevetnek, Marci közben leveri a virágomat az ablakpárkányról. – Bocsánat, mama! – kiáltja oda, de már szalad is tovább.
Ez minden nap így megy. Dóra három éve vált el Gábortól, azóta egyedül neveli a gyerekeket. A lakásuk egy panelházban van két utcával arrébb, de valahogy mindig nálam kötnek ki ebédidőben. Eleinte örültem: végre újra élet költözött a lakásomba, nem voltam magányos. De mostanra minden megváltozott.
A nyugdíjam nagy részét élelmiszerre költöm. Hús, zöldség, tej – mindent én veszek. Dóra néha hoz egy doboz joghurtot vagy egy csomag kiflit, de legtöbbször csak lehuppan az asztalhoz, és várja a meleg ételt. A gyerekek válogatnak: Marci csak rántott húst eszik krumplival, Lili tésztát kér sajttal, Bence pedig mindig valami édességet követel ebéd után.
– Anya, elfogyott a tej otthon, vihetek egy üveggel? – kérdezi Dóra ebéd után.
– Persze – mondom automatikusan, de belül összeszorul a gyomrom. Már megint elvisz valamit. Már megint nem kérdezi meg, hogy nekem marad-e.
Aztán jön a mosogatás. Dóra feláll az asztaltól, összeszedi a gyerekeket –
– Sietünk, mert délután logopédiára kell menni! – mondja. A tányérok ott maradnak az asztalon, a morzsák a földön. Én pedig mosogatok, porszívózok, pakolok.
Egyik este felhívom a barátnőmet, Ilonát.
– Ilona, én ezt már nem bírom! – fakadok ki. – Minden nap itt vannak! Nem is kérdezik meg, hogy jó-e nekem! Csak jönnek és esznek!
Ilona hallgat egy darabig.
– Margitkám, te engedted meg nekik. Ha nem szólsz, sosem fog változni semmi.
Igaza van. De hogyan mondjam el Dórának? Hogy mondjam el a saját lányomnak, hogy elegem van abból, hogy minden nap főzök rájuk? Hogy már nem bírom anyagilag sem?
Másnap reggel Dóra már kilenckor ír üzenetet:
„Anya, ma is megyünk ebédre! Marci nagyon szereti a te bablevesedet!”
A telefonomat leteszem az asztalra. A könnyeim potyognak. Nem akarom elveszíteni őket. Félek attól, hogy ha nemet mondok, akkor majd elmaradnak az unokák is. De így sem jó.
Ebéd közben próbálok beszélni Dórával.
– Tudod, Dóra… mostanában nagyon fáradtnak érzem magam. Nem tudom minden nap vállalni ezt a főzést.
Dóra rám néz értetlenül.
– De hát te mindig szerettél főzni! És úgyis egyedül vagy… Nekünk ez nagy segítség!
– Tudom… de nekem is kellene egy kis pihenés. Meg hát… nem könnyű minden nap ennyi emberre főzni.
Dóra arca elkomorul.
– Akkor most mit akarsz? Hogy ne jöjjünk?
– Nem ezt mondtam… csak… talán nem kellene minden nap…
A gyerekek közben veszekednek egy játékautón. Lili sírni kezd. Dóra felpattan:
– Látod? Ezért is jobb itt! Nálunk nincs hely játszani! – majd összeszedi a gyerekeket és szó nélkül elviharzik.
Este egyedül ülök a kanapén. A csend szinte fáj. Vajon túl kemény voltam? Vagy épp ellenkezőleg: túl sokáig tűrtem?
Másnap nem jönnek ebédre. Se aznap, se másnap. Harmadnap Dóra felhív:
– Anya… haragszol?
– Nem haragszom – mondom halkan –, csak szeretném, ha néha rám is gondolnál.
Hosszú csend.
– Sajnálom… csak annyira nehéz minden…
– Tudom – felelem –, de nekem is nehéz.
Végül abban maradunk: hetente kétszer jönnek csak ebédre. A többi napon Dóra próbál főzni otthon vagy rendel valamit olcsón az iskolai menzáról.
Azóta több időm jut magamra: kertészkedek a kis erkélyemen, találkozom Ilonával kávéra. De néha mégis hiányzik a zajos családi ebéd… Csak most már tudom: nem szabad teljesen feladnom magam másokért.
Vajon hány magyar nagymama él hasonló helyzetben? Hol húzódik a határ önzetlenség és önfeladás között? Ti mit tennétek az én helyemben?