A menyem, aki senkit sem akar – Egy család széthullásának története

– Anya, maradhatok ma éjjel nálad? – kérdezte Gergő a telefonban, hangja fáradtan, megtörten csengett. Azonnal tudtam, hogy baj van. A szívem összeszorult, ahogy letettem a fakanalat, és remegő kézzel töröltem le a pultot. – Persze, kisfiam, gyere csak – suttogtam vissza, de már akkor tudtam: ez az este nem lesz könnyű.

Amikor Gergő megérkezett, sápadt volt és beesett szemű. A kabátját hanyagul ledobta a székre, cipőjét félrerúgta. Leült az asztalhoz, fejét a kezébe temette. – Mi történt? – kérdeztem halkan. – Semmi különös… csak… Dóra megint elment valahová. Nem mondta hova, csak annyit, hogy ne várjam vacsorára. A gyerek is vele van anyjánál – motyogta.

Dóra, a menyem. Már az első pillanattól éreztem, hogy valami hiányzik belőle. Nem az a baj, hogy más, mint én – hiszen minden generáció más –, hanem hogy mintha nem is akarna tartozni senkihez. Az esküvőjükön is inkább a telefonját nézegette, mintsem Gergő szemébe nézett volna. A családi ebédeken mindig sietett, sosem segített elpakolni vagy beszélgetni. Mindig volt valami fontosabb dolga.

Az unokám, Marci születése után reménykedtem: talán majd az anyaság megváltoztatja. De Dóra ugyanaz maradt. Mindent gépiesen csinált: etetés, pelenkázás, altatás – mintha csak egy listát pipálna ki. Sosem láttam rajta igazi örömöt vagy gyengédséget. Egy alkalommal, amikor Marci sírt, Dóra csak legyintett: – Majd abbahagyja. Nem fogom egész nap ringatni.

Gergő egyre többet járt át hozzám. Néha csak egy kávéra ugrott be, máskor egész estére maradt. Egyik este megkérdeztem tőle: – Boldog vagy vele? – Gergő csak vállat vont. – Nem tudom… Néha azt érzem, mintha nem is lennék fontos neki. Mintha csak egy lakótárs lennék.

A családi ünnepeken Dóra mindig különcködött. Karácsonykor például azt mondta: – Idén inkább wellness hétvégére megyek a barátnőimmel. Nektek úgyis mindegy, nem? – Gergő próbált tiltakozni: – De hát Marci miatt… – Dóra legyintett: – Majd te vigyázol rá. Nekem is jár egy kis szabadság.

A húgom egyszer szóvá tette: – Dóra, nem gondolod, hogy túl sokat vagy távol? A családnak is szüksége van rád! Dóra csak mosolygott: – Én nem vagyok az a tipikus háziasszony típus. Nekem fontos az önmegvalósítás.

A szomszédok is suttogtak már: – Láttad tegnap Dórát? Megint egyedül ment el otthonról… Szegény Gergő! – És én csak bólogattam némán.

Egyik nap Gergő lázas lett. Az orvos injekciókat írt fel neki, naponta kétszer kellett beadni. Felhívtam Dórát: – Segítesz neki? – Mire ő: – Én nem vagyok nővérke. Oldja meg magának vagy menjen hozzád! – Így hát Gergő nálam lábadozott.

Amikor jobban lett, visszament Dórához. Pár hét múlva bejelentették: testvért kap Marci! Megdöbbentem. – Biztos vagy benne? – kérdeztem Gergőtől félve. Csak bólintott.

A második gyermek születése után minden rosszabb lett. Dóra még kevesebbet volt otthon, még többet panaszkodott: – Fárasztó ez az egész anyaság! Nem erre vágytam! – mondta egyszer hangosan a nappaliban.

Egyik este Gergő zokogva állított be hozzám: – Anya, nem bírom tovább! Úgy érzem, mintha láthatatlan lennék számára… A gyerekek miatt maradok csak.

Próbáltam beszélni Dórával is: – Látod, mennyire szenved Gergő? Nem lehetne egy kicsit több figyelmet adni neki? Vagy legalább a gyerekeknek? Dóra vállat vont: – Nem vagyok mártír. Mindenkinek magának kell boldognak lennie.

A családi ebédek egyre kínosabbak lettek. Anyósom egyszer odasúgta nekem: – Régen mindenki együtt nevetett az asztalnál… Most meg csak feszültség van.

A gyerekek is érezték a feszültséget. Marci gyakran hozzám bújt: – Mama, miért kiabál anya apával? Miért sír apa esténként? Mit mondhattam volna neki?

Egy nyári napon Dóra bejelentette: – Elutazom két hétre Balatonra a barátnőimmel. A gyerekek maradnak veletek! Gergő tiltakozott: – De hát dolgozom! Hogy oldjuk meg? Dóra csak legyintett: – Oldjátok meg! Nekem most pihenés kell!

Az unokáim nálam töltötték azt a két hetet. Boldogok voltak, játszottunk a kertben, sütöttünk palacsintát. De amikor Dóra visszajött értük, Marci sírva bújt hozzám: – Mama, maradhatok még?

Azóta Gergő egyre többször alszik nálam. Néha azt mondja: – Anya, félek elválni… Mi lesz a gyerekekkel? Mi lesz velem?

Én pedig csak ülök esténként a konyhában és azon gondolkodom: hol rontottuk el? Hogyan lehet valaki ennyire közömbös a saját családjával szemben? Vajon tényleg mindenki csak magáért felelős? Vagy tartozunk egymásnak szeretettel és törődéssel?

Ti mit gondoltok? Lehet-e boldog egy család ott, ahol hiányzik az igazi összetartozás és szeretet?