A régi barátság szemei – Egy magyar nő története bántalmazásról, összetartásról és újrakezdésről

– Ne nézz rám így, Zsuzsa! – csattant fel Éva, miközben a 7-es busz fékezett a Blaha Lujza téren. A hangja remegett, de a szeme – az a régi, barna szempár – ugyanaz volt, mint húsz éve, amikor még együtt jártunk a gimibe. Csak most valami egészen más tükröződött benne: félelem, szégyen és valami kimondhatatlan fájdalom.

A busz zsúfolt volt, mindenki a telefonját bámulta vagy az ablakon kifelé. Én viszont csak őt néztem. Nem tudtam levenni róla a szemem. Aztán hirtelen megláttam az arcán egy halvány foltot – mintha púderrel próbálta volna eltakarni. Azonnal tudtam, mi az. Gyerekkoromban anyám is így próbálta elrejteni apám ütéseinek nyomát.

– Éva… – suttogtam halkan. – Mi történt veled? Hol vagy te? Hol van az a lány, aki mindig kiállt magáért?

– Ne kezdjük ezt! – vágott vissza Éva, és elfordult. – Nem ismersz már. Menj haza, Zsuzsa.

A busz döcögött tovább a Rákóczi úton. A szívem hevesen vert. Húsz éve nem láttam őt. Azóta mindketten máshol éltünk: én Zuglóban maradtam, ő férjhez ment valahová Kispestre. Azt hittem, boldog. A Facebookon csak ritkán posztolt: néha egy-egy gyerekrajz, néha egy torta. Soha egy panaszkodó szó.

Most viszont ott ült előttem megtörten, és minden mozdulata azt súgta: segítségre van szüksége.

– Éva, kérlek… – próbáltam újra, de ő csak megrázta a fejét.

– Nem lehet. Semmi közöd hozzá. Menj haza! – mondta, és leszállt a következő megállónál.

Ott maradtam a buszon, mint akit fejbe vertek. Egész nap nem tudtam másra gondolni. Este felhívtam anyámat.

– Anya… szerinted az emberek tényleg soha nem változnak? – kérdeztem tőle.

– Mindenki változik, kislányom – felelte fáradtan. – De vannak sebek, amik soha nem gyógyulnak be.

Aznap éjjel nem aludtam. Végigpörgettem magamban minden közös emlékünket Évával: ahogy együtt lógtunk suli után a Városligetben, ahogy együtt sírtunk az első szerelmi csalódásainkon… És most itt van előttem egy nő, akit alig ismerek fel.

Másnap reggel elhatároztam: nem hagyom annyiban. Megkerestem Éva számát egy régi csoportos chatből. Írtam neki egy üzenetet: „Ha beszélni akarsz, itt vagyok.” Nem válaszolt.

Hetek teltek el. Már majdnem feladtam, amikor egy este csörgött a telefonom. Ismeretlen szám.

– Zsuzsa? – szólt bele egy halk hang.

– Éva? – kérdeztem vissza.

– Találkozhatunk? Kérlek…

A Nyugati pályaudvar melletti kis kávézóban várt rám. Amikor megláttam, összeszorult a torkom: soványabb volt, mint valaha, a haja rendezetlenül lógott az arcába. De amikor rám nézett, mintha egy pillanatra visszatért volna belé az élet.

Leültünk egymással szemben. Sokáig csak hallgattunk.

– Mi történt veled? – kérdeztem végül óvatosan.

– Laci… megváltozott – kezdte halkan. – Az elején minden rendben volt. Aztán jöttek a gondok: pénz, munkahely… Egyre többet ivott. Először csak kiabált velem. Aztán jöttek a pofonok is.

A keze remegett, ahogy a kávéscsészét fogta.

– És senki nem segít? A családod?

– Anyám azt mondja: „Tűrni kell, ilyenek a férfiak.” Az apám is verte őt… A testvérem messze él, nem akar belefolyni. A szomszédok csak néznek ki az ablakon…

– És a gyerekek?

– Ők mindent látnak… – sírta el magát Éva. – De nem tudok elmenni! Nincs pénzem albérletre, nincs hová mennem! És félek… félek tőle.

Sokáig csak ültem vele szemben némán. Tudtam, hogy amit mondok, az most mindent eldönthet.

– Éva… én segítek neked. Akárhogy is lesz. Nálam lakhatsz addig is, amíg összeszeded magad. Nem hagyhatod ezt tovább!

– Nem akarok terhedre lenni…

– Nem vagy teher! Barátnők vagyunk! Emlékszel még arra az estére a Margitszigeten? Amikor azt mondtad: „Bármi történik is velünk az életben, mindig ott leszünk egymásnak.” Most én vagyok itt neked!

Éva sokáig hallgatott. Aztán bólintott.

Aznap este nálam aludt először. A gyerekeit titokban hozta át hozzám pár nappal később – Laci épp vidéken dolgozott pár napot. Minden idegszálammal figyeltem: nehogy baj legyen.

A következő hetekben Éva lassan kezdett visszatérni önmagához. Elmentünk együtt a családsegítőhöz; segítettek neki jogi tanácsot adni, és végül beadta a válópert is. Laci persze tombolni kezdett: fenyegető üzeneteket küldött nekem is.

Egyik este kopogtak az ajtón. Az ablakból láttam: Laci áll lent az utcán.

– Ne menj ki! – suttogta Éva rémülten.

– Nem fog bántani! – mondtam magabiztosan, de belül remegtem.

Kihívtam a rendőrséget. Mire kiértek, Laci már elment – de legalább jegyzőkönyv készült róla.

Az egész családom aggódott értünk: anyám minden este hívott telefonon; a férjem (aki már rég elhagyott) most először ajánlotta fel újra a segítségét: „Ha baj van, szólj!”

Éva végül talált magának munkát egy közeli pékségben; a gyerekei óvodába jártak nálunk a kerületben. Lassan újra mosolygott.

Egy este együtt főztünk vacsorát nálam; közben szólt a rádióban valami régi Neoton dal.

– Emlékszel még erre? – kérdeztem nevetve.

Éva rám nézett könnyes szemmel:
– Zsuzsa… ha te nem vagy… lehet, hogy már nem is élnék. Hogy lehet az, hogy ennyi év után is csak te vetted észre rajtam azt a foltot?

Elgondolkodtam ezen sokáig. Hány nő él így ma Magyarországon? Hányan szenvednek csendben? Hányan hiszik el azt a hazugságot, hogy „ilyen az élet”, „tűrni kell”? Miért van az, hogy még mindig szégyen beszélni róla?

Éva ma már önálló életet él; albérletbe költözött két utcával arrébb tőlünk. Néha átjön kávézni; néha együtt megyünk piacra vagy játszótérre a gyerekekkel.

De minden alkalommal eszembe jut: mi lett volna vele (és velem), ha akkor nem ülök fel arra a buszra?

Vajon hány barátságot temetünk el csak azért, mert félünk kérdezni? Hány élet múlik azon, hogy merünk-e odalépni egymáshoz?