A vő többet kapott, mint a fiú – Egy magyar család széthullása a hagyatéki tárgyaláson

– Ez nem lehet igaz! – ordítottam, miközben a kezem remegett a papírlap felett. A budapesti ügyvédi iroda levegője fojtogató volt, mintha minden oxigént kiszívtak volna belőle. Anyám, Marika néni csak némán nézett rám, szemében könnyek csillogtak. A testvérem, Gábor az asztal túlsó végén ült, arcán diadalmas mosoly játszott. Mellette ott ült a felesége, Zsuzsa is, aki mindig is úgy viselkedett, mintha ő lenne a család feje.

– Nyugodj már meg, Laci! – szólt rám Gábor, de hangjában semmi együttérzés nem volt. – Apánk döntött így. Nem mi tehetünk róla.

– Hogy dönthetett így? – fordultam anyámhoz kétségbeesetten. – Hogy hagyhatta rám csak a garázst és a régi Ladát? A ház, a telek, minden Gáboré lett! Hát én nem vagyok a fia?

Anyám csak lesütötte a szemét. – Apád… azt mondta, te úgyis boldogulsz. Mindig is talpraesett voltál.

Felnevettem, de inkább volt az sírás, mint nevetés. – Talpraesett? Anyu, hónapok óta munkanélküli vagyok! A feleségem elhagyott, a gyerekek alig látnak. És most még ezt is elveszik tőlem?

Gábor közbevágott: – Laci, ne csinálj jelenetet. Apának fontos volt, hogy aki gondoskodott róla az utolsó években, az kapja a legtöbbet.

– Gondoskodott? – sziszegtem. – Te? Mikor? Mert én csak azt láttam, hogy Zsuzsa főzött rá néha egy levest, te meg hétvégente beugrottál meccset nézni vele!

Zsuzsa felhúzta az orrát. – Ne beszélj így! Ha mi nem vagyunk, már rég otthonba került volna.

Anyám ekkor halkan megszólalt: – Laci… apád tényleg azt mondta, hogy Gábor volt ott mellette mindig. Te… te ritkán jöttél.

Felugrottam a székről. – Ritkán? Anyu! Hányszor mondtam neked, hogy dolgozom! Hogy vidéken vagyok! Hogy próbálom eltartani a családomat! Nem lehet mindenki egész nap itt ülni!

Gábor vállat vont. – Ez van. Apánk így látta jónak.

A közjegyző közbevágott: – Kérem, próbáljanak megnyugodni. Az örökség elosztása jogszerűen történt. Ha kifogásuk van, bíróságra vihetik az ügyet.

A szobában csend lett. Csak az óraketyegés hallatszott és anyám halk szipogása.

Ekkor visszaültem és magamba roskadtam. Gyerekkorunk jutott eszembe: ahogy Gáborral együtt fociztunk a ház előtt, ahogy apánk egyszerre ölelt át minket. De aztán minden megváltozott. Gábor mindig itthon maradt, én elmentem tanulni Pestre. Őt sosem érdekelte más, csak a családi ház és a kert. Én világot akartam látni.

Most pedig itt ültem harmincnyolc évesen egy ügyvédi irodában, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát.

– És most mi lesz? – kérdeztem halkan.

Gábor felállt. – Most hazamegyünk. És te is gondolkodj el azon, hogy mit jelent családnak lenni.

Zsuzsa még odavetette: – Ha akarod, maradhatsz a garázsban egy ideig. De ne várd el, hogy eltartsunk.

Anyám odajött hozzám és megsimogatta a vállam. – Laci… próbálj megbékélni. Apád biztos azt akarta, hogy ne veszekedjetek.

Könnyek szöktek a szemembe. – De hát anya… hogyan békéljek meg azzal, hogy mindig is második voltam?

Aznap este egyedül ültem le a régi garázsban. A Lada rozsdás ajtaját simogattam; apám keze nyoma még ott volt rajta. Eszembe jutottak azok az esték, amikor együtt szereltük az autót. Akkor még azt hittem: mindegyikünk egyformán fontos neki.

Másnap reggel Gábor beállított hozzám.

– Laci… beszélhetnénk?

Nem szóltam semmit.

– Nézd… tudom, hogy haragszol rám. De apu tényleg azt mondta: „Gábor maradjon itt, ő viszi tovább a házat.” Szerinte te úgyis megtalálod a helyed.

– És ha nem találom? – kérdeztem keserűen.

Gábor sóhajtott. – Akkor majd segítek… ha tudok.

Felnevettem gúnyosan. – Segítesz? Most már minden a tiéd! Nekem csak ez a rozsdás Lada maradt!

Gábor lehajtotta a fejét. – Nem akartalak bántani…

– Nem te bántottál meg engem – mondtam halkan –, hanem apa.

Napokig nem beszéltem senkivel. Anyám próbált hívni, de nem vettem fel. A barátaim azt mondták: „Pereld be őket!” De mit érnék vele? A családot már úgyis elvesztettem.

Egy hét múlva anyám újra eljött hozzám.

– Laci… tudom, hogy fáj. De apád beteg volt az utolsó hónapokban. Félt attól, hogy egyedül maradok Gábor nélkül.

– És én? Én nem számítok?

Anyám sírva fakadt: – Mindig is szerettünk téged! Csak… talán apád nem tudta kimutatni.

Aztán egy este Zsuzsa keresett fel titokban.

– Laci… ne haragudj Gáborra. Én beszéltem rá apádat arra is, hogy írja rád legalább a garázst és az autót. Ő teljesen ki akart hagyni téged mindenből…

Ez úgy ütött szíven, mintha kést döftek volna belém.

– Miért? Mit tettem én neki?

Zsuzsa vállat vont: – Sosem tudtam megérteni az öreget. Talán túl büszke voltál mindig is… vagy csak féltékeny volt rád.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Csak ültem a garázsban és bámultam apám régi szerszámosládáját.

Végül elhatároztam: eladom mindent és új életet kezdek vidéken. De mielőtt elmentem volna, még egyszer utoljára bementem a régi házba.

A nappaliban Gábor ült anyánkkal.

– Elmegyek – mondtam csendesen.

Anyám zokogva ölelt át. Gábor csak némán bólintott.

Az ajtóból visszanézve még egyszer végignéztem rajtuk: egy családon, amelyet már soha többé nem tudok összerakni.

Most itt ülök egy alföldi kisváros albérletében és azon gondolkodom: vajon tényleg csak az számít egy apának, hogy ki van mellette öregkorában? Vagy lehetett volna másképp is? Ti mit gondoltok: igazságos volt ez így?