Ablak a télre – Egy magyar család széthullása és újjászületése

– Nem bírom tovább, Dénes! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam a sárga csekket. – Már megint elfelejtetted befizetni a villanyszámlát? Hónapok óta könyörgök, hogy legalább ezt az egyet ne hagyd rám!

Dénes csak vállat vont, szeme a telefonján. – Dolgozom, Zsuzsa. Nem érek rá ilyen hülyeségekre. Majd befizetem holnap.

A gyerekek a szobában veszekedtek. A radiátor halkan zúgott, de a lakásban mégis átfújt a hideg. Az ablak alatt, ahol régen anyám muskátlijai virítottak, most csak egy repedt cserép árválkodott.

Ez volt az utolsó csepp. Aznap este, amikor Dénes elment sörözni a barátaival, összepakoltam a legfontosabb dolgaimat: a gyerekek kedvenc plüssét, pár ruhát és anyám régi fényképét. Felhívtam a nővéremet, Katit.

– Kati, eljöhetek hozzád pár napra? – kérdeztem remegő hangon.

– Persze, Zsuzsa. De csak pár napra, tudod, nálunk is szűkös a hely. És Laci nem örül majd…

Nem volt választásom. Másnap reggel, amikor Dénes még aludt, kézen fogtam Annát és Petit, és elindultunk Katiékhoz. A lépcsőházban találkoztam Marikával, az idős szomszéddal.

– Mi történt, aranyom? – kérdezte aggódva.

– Semmi különös, csak… levegőváltozás kell – hazudtam.

Kati lakásában minden szűkebbnek tűnt. Laci már az első este szóvá tette:

– Meddig maradtok? Tudod, hogy nekünk is nehéz mostanában. A gyerekeknek különóra kellene, de így…

Kati próbált közvetíteni:

– Laci, ne kezd már! Zsuzsa most bajban van. Majd segítünk neki talpra állni.

De éreztem: teher vagyok. A gyerekek is feszültek voltak. Anna sírt éjszakánként, Peti bepisilt. Én pedig minden este bámultam ki az ablakon a sötét panelrengetegre, és azon gondolkodtam: hogyan jutottam idáig?

A válóper gyorsan ment. Dénes ügyvédet fogadott, én csak egy jogvédő alapítványtól kaptam segítséget. Az első tárgyaláson Dénes rám se nézett.

– A gyerekek nálam maradnak – mondta ridegen. – Zsuzsa nem tudja eltartani őket.

A bíró rám nézett:

– Hol lakik most?

– A nővéremnél… de keresek albérletet – hebegtem.

Dénes gúnyosan felnevetett:

– Miből? A tanári fizetésedből? Az semmire sem elég!

Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Kati próbált bátorítani:

– Ne hagyd magad! Harcolj értük!

De Laci egyre ingerültebb lett.

– Zsuzsa, ez nem mehet így tovább! A gyerekek hangosak, nekem pihenni kellene munka után. Nem tudtok már visszamenni Déneshez?

Egy este Kati félrehívott:

– Sajnálom… de Laci ultimátumot adott. Vagy ti mentek el, vagy ő.

Akkor éreztem először igazi magányt. Az utcán álltam két bőrönddel és két síró gyerekkel január közepén. A hó latyakos volt, a szél csípett. Felhívtam apámat vidéken.

– Nem jöhettek ide – mondta fáradtan. – Az asszony beteg, nincs helyünk.

Aznap este egy olcsó panzióban húztuk meg magunkat. Anna lázas lett, Peti egész éjjel köhögött. Reggel az utolsó pénzemből vettem nekik kakaót és kiflit.

A munkahelyemen is egyre nehezebb lett minden. Az igazgatónő behívatott:

– Zsuzsa, tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül… de a tanítás rovására megy ez az egész. Ha nem javul a teljesítménye…

Hazafelé menet összetalálkoztam egy régi osztálytársammal, Gergővel.

– Mi van veled? Olyan sápadt vagy…

Elmeséltem neki mindent. Gergő hallgatott, aztán azt mondta:

– Nálunk kiadó egy szoba. Nem nagy, de legalább meleg van és rendes fürdőszoba. Nem kell most fizetned semmit.

Sírtam örömömben és szégyenemben is egyszerre.

Az új helyen lassan kezdett minden rendeződni. Anna új óvodába került, Peti iskolába járt. Éjszakánként még mindig felriadtam: mi lesz holnap? De legalább volt tető a fejünk felett.

Egy nap váratlanul megjelent Dénes az ajtóban.

– Vissza akarom vinni a gyerekeket! – mondta dühösen. – Nem tartod be a láthatást!

Vita lett belőle. Anna sírt:

– Nem akarok apához menni!

Peti is hozzám bújt:

– Anya, ne engedj el!

Dénes végül elment, de másnap ügyvédje levelet küldött: bíróságra viszi az ügyet.

Kati ekkor hívott fel először hetek óta.

– Sajnálom… Laci elköltözött tőlünk. Talán visszajöhetnétek…

De már nem akartam visszamenni oda, ahol csak teher voltam.

A bíróság végül nekem ítélte a gyerekeket – Gergő tanúskodott mellettem: „Zsuzsa mindent megtesz értük.” Dénes dühöngött, de elfogadta az ítéletet.

Azóta eltelt két év. Gergővel lassan közelebb kerültünk egymáshoz – segített felújítani egy kis önkormányzati lakást Zuglóban. Anna már nem sír éjszakánként, Peti focizni jár a barátaival.

Katival is kibékültem – ő is új életet kezdett Laci nélkül.

Néha még mindig előveszem anyám fényképét és elgondolkodom: vajon büszke lenne rám? Megbocsátottam Dénesnek is – legalábbis próbálok.

A legnehezebb mégis az volt megtanulni: kérni és elfogadni segítséget nem szégyen. És hogy néha azok segítenek rajtunk igazán, akiktől sosem vártuk volna.

Most itt ülök az ablakban egy forró tea mellett és nézem a hóesést Budapesten. Vajon hányan érzik most azt a hideget odabent is? Hányan félnek újrakezdeni? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer hátat fordított?