Ami marad utánunk – Egy magyar család széthullása és újjászületése

– Hol voltál, Zsuzsa? – kérdeztem, miközben a kulcs lassan fordult a zárban. A nappali sötétjében ültem, csak a konyhai hűtő zúgása töltötte be a csendet. Az órám szerint már fél kettő volt.

Zsuzsa megállt az előszobában, cipőjét sem vette le. A kabátját szorította magához, mintha pajzs lenne közte és köztem.

– Ne kezdjük már megint, Gábor – sóhajtotta fáradtan. – Dolgoztam.

– Dolgoztál? A fodrászat este tízig van nyitva. Most megint túlóra volt? Vagy inkább Tamásnál voltál? – A hangom remegett, de nem tudtam visszafogni magam.

Zsuzsa szeme villant. – Elegem van ebből! – kiáltotta, és becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

Ott ültem a sötétben, ökölbe szorított kézzel. Az elmúlt hónapokban minden este így végződött. Gyanakvás, veszekedés, csend. A lányunk, Dóri már régóta a nagymamánál aludt hétköznaponként – „hogy tudjunk dolgozni”, mondtuk neki. Valójában csak menekültünk egymás elől.

Másnap reggel Zsuzsa már nem volt otthon. Egy cetli várt az asztalon: „Ne keress! Időre van szükségem.”

Akkor omlottam össze igazán. Felhívtam anyámat, de csak annyit mondott: – Mondtam neked, hogy Zsuzsa nem hozzád való. Mindig is túl sokat akart. Egy rendes asszony nem hagyja el a családját.

Apám csak morgott valamit a bajsza alatt: – Majd kinövöd ezt is, fiam.

De én nem nőttem ki. Hetekig csak vegetáltam. Dóri minden második hétvégén nálam volt, de láttam rajta, hogy fél tőlem. Fél az új apjától is – Tamástól –, akit Zsuzsa gyorsan bemutatott neki. A kislányom egyszer csak kibökte:

– Apa, te haragszol rám?

– Dehogy haragszom! – öleltem magamhoz, de közben sírtam belül. – Csak szomorú vagyok.

A munkahelyemen is mindenki tudta, mi történt. A főnököm, Laci odahívott egyszer:

– Gábor, figyelj… ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan. Tudom, milyen ez… Az én feleségem is elment tavaly.

Azt hittem, csak velem történhet ilyen. De ahogy beszélgettem a kollégákkal a dohányzóban, kiderült: mindenkinek van egy története. Egy válás, egy megcsalás, egy széthullott család.

Egy este Dóri rajzolt nekem egy képet: három pálcikaembert – őt, engem és Zsuzsát –, de közénk egy nagy fekete vonalat húzott.

– Ez mi? – kérdeztem.

– Ez a fal – mondta halkan. – Amit ti csináltatok.

Akkor értettem meg igazán, hogy nem csak én szenvedek. Dóri is. És valahol Zsuzsa is.

Próbáltam beszélni Zsuzsával. Először csak üzenetekben:

„Nem lehetne újrakezdeni?”

„Gábor… már késő.”

Aztán személyesen is találkoztunk a játszótéren Dóri miatt. Zsuzsa fáradtnak tűnt, Tamás pedig ott állt mögötte, mintha ő lenne az új családfő.

– Gábor, kérlek… ne csinálj jelenetet – suttogta Zsuzsa.

– Nem csinálok semmit – mondtam halkan. – Csak szeretném tudni… miért? Miért nem szóltál előbb?

– Próbáltam… de te mindig csak dolgoztál vagy anyádra hallgattál! Soha nem voltam elég jó neked!

– Nem igaz! Mindent értetek csináltam!

– Nem értünk… hanem magadért! Hogy ne kelljen szembenézned velünk… velem…

Ott álltunk egymással szemben két pad között, miközben Dóri a hintán ült és nézett minket.

A következő hónapokban próbáltam összeszedni magam. Elmentem pszichológushoz is – titokban persze –, mert anyám szerint „az csak a bolondoknak való”. De ott legalább kimondhattam mindent:

– Úgy érzem, kudarcot vallottam férjként és apaként is…

A pszichológus csak bólintott: – Gábor, maga nem kudarc. Maga ember.

Egy év telt el így. Dóri lassan megszokta az új helyzetet. Néha már nevetett is nálam, főleg amikor együtt főztünk vagy bicikliztünk a Margitszigeten.

Egy nap aztán váratlanul felhívott Zsuzsa:

– Gábor… beszélhetnénk? Csak kettesben?

Találkoztunk egy kávézóban a Nyugatinál. Zsuzsa idegesen kavargatta a kávéját.

– Tamás elköltözött – mondta végül.

– Sajnálom… vagyis… nem tudom mit mondjak.

– Ne sajnáld! Csak… most minden olyan üres lett. És Dóri is egyre szomorúbb.

– Tudod… én még mindig szeretlek – mondtam ki halkan.

Zsuzsa rám nézett könnyes szemmel:

– Én is szeretlek valahol… de már nem tudom ugyanazt adni neked.

Csend lett köztünk. Akkor értettem meg: vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen.

Azóta új életet kezdtem. Megtanultam főzni, mosni, takarítani – mindent magamnak kell csinálnom. Néha randizom is, de mindig ott van bennem a félelem: mi van, ha újra megbántanak? Vagy én bántok meg valakit?

Dóri most tizenkét éves. Okos lány lett belőle. Néha azt mondja:

– Apa, szerintem te jó ember vagy… csak néha túl sokat gondolkodsz.

Igaza van. Túl sokat gondolkodom azon: hol rontottam el? Lehetett volna másképp? Vagy minden családnak megvan a maga keresztje?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg jobb néha elengedni mindent és újrakezdeni?