Ami marad utánunk – Egy magyar család széthullása és újjászületése
– Hol voltál, Zsuzsa? – kérdeztem, miközben a kulcs lassan fordult a zárban. A nappali sötétjében ültem, csak a konyhai hűtő zúgása töltötte be a csendet. Az órám szerint már fél kettő volt.
Zsuzsa megállt az előszobában, cipőjét sem vette le. A kabátját szorította magához, mintha pajzs lenne közte és köztem.
– Ne kezdjük már megint, Gábor – sóhajtotta fáradtan. – Dolgoztam.
– Dolgoztál? A fodrászat este tízig van nyitva. Most megint túlóra volt? Vagy inkább Tamásnál voltál? – A hangom remegett, de nem tudtam visszafogni magam.
Zsuzsa szeme villant. – Elegem van ebből! – kiáltotta, és becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.
Ott ültem a sötétben, ökölbe szorított kézzel. Az elmúlt hónapokban minden este így végződött. Gyanakvás, veszekedés, csend. A lányunk, Dóri már régóta a nagymamánál aludt hétköznaponként – „hogy tudjunk dolgozni”, mondtuk neki. Valójában csak menekültünk egymás elől.
Másnap reggel Zsuzsa már nem volt otthon. Egy cetli várt az asztalon: „Ne keress! Időre van szükségem.”
Akkor omlottam össze igazán. Felhívtam anyámat, de csak annyit mondott: – Mondtam neked, hogy Zsuzsa nem hozzád való. Mindig is túl sokat akart. Egy rendes asszony nem hagyja el a családját.
Apám csak morgott valamit a bajsza alatt: – Majd kinövöd ezt is, fiam.
De én nem nőttem ki. Hetekig csak vegetáltam. Dóri minden második hétvégén nálam volt, de láttam rajta, hogy fél tőlem. Fél az új apjától is – Tamástól –, akit Zsuzsa gyorsan bemutatott neki. A kislányom egyszer csak kibökte:
– Apa, te haragszol rám?
– Dehogy haragszom! – öleltem magamhoz, de közben sírtam belül. – Csak szomorú vagyok.
A munkahelyemen is mindenki tudta, mi történt. A főnököm, Laci odahívott egyszer:
– Gábor, figyelj… ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan. Tudom, milyen ez… Az én feleségem is elment tavaly.
Azt hittem, csak velem történhet ilyen. De ahogy beszélgettem a kollégákkal a dohányzóban, kiderült: mindenkinek van egy története. Egy válás, egy megcsalás, egy széthullott család.
Egy este Dóri rajzolt nekem egy képet: három pálcikaembert – őt, engem és Zsuzsát –, de közénk egy nagy fekete vonalat húzott.
– Ez mi? – kérdeztem.
– Ez a fal – mondta halkan. – Amit ti csináltatok.
Akkor értettem meg igazán, hogy nem csak én szenvedek. Dóri is. És valahol Zsuzsa is.
Próbáltam beszélni Zsuzsával. Először csak üzenetekben:
„Nem lehetne újrakezdeni?”
„Gábor… már késő.”
Aztán személyesen is találkoztunk a játszótéren Dóri miatt. Zsuzsa fáradtnak tűnt, Tamás pedig ott állt mögötte, mintha ő lenne az új családfő.
– Gábor, kérlek… ne csinálj jelenetet – suttogta Zsuzsa.
– Nem csinálok semmit – mondtam halkan. – Csak szeretném tudni… miért? Miért nem szóltál előbb?
– Próbáltam… de te mindig csak dolgoztál vagy anyádra hallgattál! Soha nem voltam elég jó neked!
– Nem igaz! Mindent értetek csináltam!
– Nem értünk… hanem magadért! Hogy ne kelljen szembenézned velünk… velem…
Ott álltunk egymással szemben két pad között, miközben Dóri a hintán ült és nézett minket.
A következő hónapokban próbáltam összeszedni magam. Elmentem pszichológushoz is – titokban persze –, mert anyám szerint „az csak a bolondoknak való”. De ott legalább kimondhattam mindent:
– Úgy érzem, kudarcot vallottam férjként és apaként is…
A pszichológus csak bólintott: – Gábor, maga nem kudarc. Maga ember.
Egy év telt el így. Dóri lassan megszokta az új helyzetet. Néha már nevetett is nálam, főleg amikor együtt főztünk vagy bicikliztünk a Margitszigeten.
Egy nap aztán váratlanul felhívott Zsuzsa:
– Gábor… beszélhetnénk? Csak kettesben?
Találkoztunk egy kávézóban a Nyugatinál. Zsuzsa idegesen kavargatta a kávéját.
– Tamás elköltözött – mondta végül.
– Sajnálom… vagyis… nem tudom mit mondjak.
– Ne sajnáld! Csak… most minden olyan üres lett. És Dóri is egyre szomorúbb.
– Tudod… én még mindig szeretlek – mondtam ki halkan.
Zsuzsa rám nézett könnyes szemmel:
– Én is szeretlek valahol… de már nem tudom ugyanazt adni neked.
Csend lett köztünk. Akkor értettem meg: vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen.
Azóta új életet kezdtem. Megtanultam főzni, mosni, takarítani – mindent magamnak kell csinálnom. Néha randizom is, de mindig ott van bennem a félelem: mi van, ha újra megbántanak? Vagy én bántok meg valakit?
Dóri most tizenkét éves. Okos lány lett belőle. Néha azt mondja:
– Apa, szerintem te jó ember vagy… csak néha túl sokat gondolkodsz.
Igaza van. Túl sokat gondolkodom azon: hol rontottam el? Lehetett volna másképp? Vagy minden családnak megvan a maga keresztje?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg jobb néha elengedni mindent és újrakezdeni?