Amikor a levegő nyom – Egy magyar család széthullása a konyhaasztalnál

– Miért nem szóltál előbb? – kérdeztem rekedt hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. A cetli ott feküdt előttem: „Bocsáss meg, Eszter. Nem bírom tovább. Gábor.”

A hajnali fény szürkére festette a panel ablakát. A gyerekek még aludtak, csak a hűtő zúgása töltötte ki a csendet. Az előző este minden részlete visszhangzott bennem: a veszekedés, a csattanó ajtó, az utolsó pillantás, amit Gábor rám vetett – fáradt, üres tekintet.

Nem tudtam sírni. Csak ültem ott, mint akit leforráztak. Aztán megszólalt a telefonom. Anyám volt az.

– Eszter, mi történt? – kérdezte aggódva.
– Elment – suttogtam. – Gábor elment.
– Hogyhogy elment? Hova?
– Nem tudom. Csak egy cetlit hagyott.
– Biztosan visszajön. A férfiak ilyenek. Majd kiheveri.

De én tudtam, hogy ez most más. Nem volt ebben semmi hiszti vagy fenyegetés. Gábor tényleg elment. És én maradtam két gyerekkel, egy panelban Újpesten, egyedül.

A napok összefolytak. Reggelente robotpilóta üzemmódban készítettem reggelit: kakaó, vajas kifli, felvágott. Anna, a lányom, csak piszkálta az ételt.

– Hol van apa? – kérdezte végül.
– Dolga van – hazudtam.
– Megint összevesztetek?
– Nem… csak… fáradt mostanában.

A fiam, Marci, nem szólt semmit. Csak nézett rám nagy barna szemekkel, és azóta is rettegek attól a pillantástól.

A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. Az irodában Zsuzsa odasúgta:

– Minden rendben otthon?
– Persze – vágtam rá túl gyorsan.
– Ha beszélni akarsz…

De nem akartam beszélni. Mert mit mondhattam volna? Hogy évek óta úgy élünk Gáborral egymás mellett, mint két idegen? Hogy minden nap ugyanaz: munka, gyerekek, főzés, mosás, veszekedés a pénz miatt? Hogy már régóta nem érintett meg úgy igazán?

Az anyósom másnap beállított egy tál rakott krumplival.

– Eszterkém, biztos csak el kellett mennie egy kicsit. A férfiaknak néha kell egy kis szabadság.
– Igen, persze – mondtam fásultan.
– Azért… ugye nem mondtál neki valami csúnyát?

Aztán jött az igazi vihar: anyám és anyósom egymásnak estek a telefonban.

– Az Eszter túl sokat követel! – mondta az anyósom.
– A Gábor sosem volt elég férfi! – vágott vissza anyám.

Én meg középen álltam, mint egy bábú. Próbáltam tartani magam a gyerekek előtt, de éjszakánként csak bámultam a plafont és azon gondolkodtam: hol rontottuk el?

Egy este Anna bejött hozzám.

– Anya… ugye nem miattam ment el apa?
– Jaj, kicsim! Dehogy! – öleltem magamhoz sírva.

De belül tudtam: mindannyian hibásak vagyunk egy kicsit. Évek óta csak gyűjtöttük a sérelmeket: ki nem vitte le a szemetet, ki felejtette el befizetni a csekket, ki nem figyelt oda a másikra igazán.

Aztán egy nap Gábor testvére keresett meg Facebookon.

– Eszter, beszélhetnénk? Tudom, hogy most nehéz… de Gábor nálam van. Nem akar veled beszélni. Időt kér.

Dühös lettem. Hogy lehet ilyen gyáva? Hogy hagyhat itt minket így? De aztán rájöttem: én sem voltam jobb. Évek óta csak panaszkodtam neki mindenről: az anyagi gondokról, az anyósomról, a gyerekekről… Mikor mondtam neki utoljára valami szépet?

A családunk lassan kettészakadt. Anyám minden nap hívott:

– El kellene menned pszichológushoz! – mondta.
– Nincs rá pénzem!
– Akkor legalább beszélj valakivel! Nem lehet mindent magadba fojtani!

A barátnőim próbáltak segíteni:

– Gyere el velünk sétálni! – mondta Kata.
– Nem tudok… nincs kedvem emberek közé menni.

A munkahelyen is egyre nehezebben bírtam. Egyik nap összeomlottam a mosdóban. Zsuzsa utánam jött.

– Eszter… ez már nem játék. Segítség kell!

Hazafelé a buszon néztem az embereket: mindenkinek megvan a maga keresztje. Egy idős néni szatyorral küszködött; egy fiatal lány sírt csendben; egy apuka próbált egyszerre két gyereket fegyelmezni. Vajon hányan érzik magukat úgy nap mint nap, mint én most?

Egy hét telt el így. Aztán Gábor felhívott:

– Szeretnék beszélni veled – mondta halkan.
– Most már? Egy hét után?
– Sajnálom… csak… nem tudtam másképp.

Találkoztunk egy parkban. Ő lefogyott, borostás volt és fáradtnak tűnt.

– Eszter… én már régóta nem érzem jól magam ebben az egészben. Nem tudok jó apa lenni… jó férj sem vagyok…
– Miért nem mondtad el?
– Próbáltam… de mindig csak veszekedtünk. Mindig minden fontosabb volt nálunk: pénz, gyerekek, szülők…

Sokáig hallgattunk egymás mellett a padon.

– Visszajössz? – kérdeztem végül.
– Nem tudom… Idő kell. Magamhoz is.

Hazamentem és leültem Annával beszélgetni.

– Apa visszajön?
– Nem tudom még… De szeret titeket nagyon.

Aznap este először sírtam igazán. Nem Gábor miatt – hanem magam miatt. Mert rájöttem: elvesztettem önmagamat ebben az egészben. Mindig csak másoknak akartam megfelelni: anyámnak, anyósomnak, főnökömnek… És közben elfelejtettem élni.

A következő hetekben lassan elkezdtem újraépíteni magamat. Elmentem pszichológushoz – igaz, csak online tudtam fizetni pár alkalmat –, de már az is segített kimondani dolgokat hangosan. A munkahelyen is próbáltam lazítani; néha elmentem sétálni Katával; Annával együtt főztünk hétvégén palacsintát; Marcival társasjátékoztunk esténként.

Gábor néha meglátogatta a gyerekeket. Már nem veszekedtünk annyit – inkább csendben ültünk egymás mellett és néha nevettünk valamin. De már tudtam: lehet, hogy sosem leszünk újra család úgy igazán.

Az anyósom továbbra is hibáztatott engem; anyám továbbra is sajnáltatta magát; de már nem érdekelt annyira mások véleménye.

Egy este Anna odabújt hozzám:

– Anya… ugye most már minden rendben lesz?
– Igen… valahogy biztosan rendben lesz – suttogtam neki.

Most itt ülök újra a konyhaasztal mellett – ugyanott, ahol minden elkezdődött –, és azon gondolkodom: vajon hány család él így Magyarországon? Hányan fojtják magukba a fájdalmat? Hányan érzik úgy reggelente, hogy még a levegő is nyomasztó?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év után? Vagy inkább új életet kell kezdeni? Várom a gondolataitokat.