Amikor anya azt ordította: „Elárultál!”, apám nyomtalanul eltűnt – Egy magyar család széthullása belülről

– Elárultál! – ordította anya, miközben a porcelán csésze a konyhakövön tört szilánkokra. Apám csak állt az ajtóban, kabátban, táskát szorongatva. A csend, ami utána maradt, szinte fojtogató volt. Én, Katalin, akkor harmincöt évesen, kétgyerekes anyaként, ott álltam a szüleim konyhájában, és először éreztem azt, hogy tényleg vége mindennek.

Aznap hajnalban csörgött a telefonom. A férjem, Gábor csak morogva fordult a másik oldalára, miközben én remegő kézzel vettem fel a mobilt.

– Kati! Azonnal gyere át! – sírt bele anya, hangja hisztérikus volt.
– Mi történt? – próbáltam összeszedni magam.
– Apád… elment. Elárult! Mindent itt hagyott! – zokogta.

A gyomrom görcsbe rándult. Nem volt ez új helyzet – gyerekkorom óta minden hétvégén legalább egy ordításos veszekedés zajlott nálunk. De most valami más volt a hangjában. Valami végleges.

– Gábor, vigyázol a gyerekekre? Anyám kiborult, át kell mennem – suttogtam.
– Már megint? Nem lehetne egyszer végre a saját családunkkal foglalkozni? – sóhajtott fel fáradtan.
– Tudom… de most tényleg baj van.

A kocsiban ülve végigpörgettem az emlékeket. Gyerekkoromban anya mindig mindent kontrollálni akart: mit eszünk, mikor tanulunk, kivel barátkozunk. Apám csendes volt, sosem emelte fel a hangját. Ha anya kiabált, ő csak összeszorította a száját és elment sétálni. Évekig azt hittem, ez normális. Csak amikor gimnazista lettem és láttam más családokat, jöttem rá, mennyire nem az.

A házukhoz érve már az utcán hallottam anya sírását. Az ajtót kitárva megláttam őt: köntösben, zilált hajjal, vörös szemekkel.

– Elment! Elment! – ismételgette.
– Anya, hova ment?
– Nem tudom! Csak egy cetlit hagyott: „Ne keressetek.”

A cetlit remegő kézzel adta át. Apám szép írásával csak ennyi állt rajta: „Bocsáss meg. Nem bírom tovább.”

– Mit tettél vele? – kérdeztem halkan.
– Én? ÉN?! Mindent érte tettem! Feladtam az életemet! És most… most így hálálja meg?!

Leültem vele szemben az asztalhoz. Próbáltam visszaemlékezni: mikor láttam utoljára őket boldognak? Talán soha. Mindig csak vádaskodás, sértődés, csendes duzzogás vagy hangos veszekedés volt.

– Felhívtad? – kérdeztem.
– Nem veszi fel! Biztos valami nője van! Mindig is gyanús volt nekem az a titkárnője!

Sóhajtottam. Ezerszer hallottam már ezt a vádat. Apám könyvelő volt egy kisvállalkozásnál, ahol három nő dolgozott rajta kívül. Anya mindegyikükben ellenséget látott.

– Anya, nem lehet, hogy egyszerűen csak… elfáradt?
– Elfáradt?! És én?! Nekem ki ad pihenőt?!

A telefon ekkor megcsörrent. Apám száma villogott rajta. Felkaptam.

– Apa? Hol vagy?
– Jól vagyok, Kati. Ne aggódj. Egy barátomnál vagyok vidéken. Anyádnak ne mondd meg hol. Csak… most egy kis nyugalom kell.
– Visszajössz?
– Nem tudom. Most nem megy.

Anya kikapta a telefont a kezemből.

– Hogy tehetted ezt velem?! Hogy tehetted ezt a családoddal?! – üvöltötte bele.
A vonal megszakadt.

Aznap este anyánál aludtam. Egész éjjel sírt és vádaskodott. Másnap reggel már az egész rokonság tudta: „Józsi elhagyta Marikát!” A nagynéném rögtön jött vigasztalni:

– Tudtam én mindig is, hogy Józsi túl jó hozzá! Marika sosem tudott hálás lenni semmiért!
Anya persze megsértődött:
– Te könnyen beszélsz! Neked rendes férjed van!

A családi csoportban is elindult a pletyka:
„Mi lesz most a házzal?” „Kati, neked kell majd gondoskodni anyádról!” „Józsi biztos új nőt talált!”

Közben Gábor is egyre ingerültebb lett otthon:
– Meddig fogod még anyádat pátyolgatni? A gyerekek is érzik, hogy feszült vagy!
– Nem hagyhatom magára! – vágtam rá automatikusan.
– És engem? Minket?

Egy este aztán kiborultam:
– Miért mindig nekem kell mindent megoldani? Miért érzem azt, hogy bármit teszek, valaki mindig csalódik bennem?
Gábor csak átölelt:
– Mert te vagy az egyetlen felnőtt ebben a családban.

Hetek teltek el így: anya depresszióba süllyedt, apám nem jelentkezett többet. A gyerekek kérdezgették:
– Mama miért sír mindig?
Hazudtam nekik: „Csak beteg.”

Egy hónap múlva apám levelet küldött postán:
„Kedves Kati! Ne haragudj rám. Egész életemben próbáltam jó férj és apa lenni, de elfáradtam a harcban. Anyádnak nem tudok megfelelni. Szeretlek benneteket, de most magamra kell gondolnom.”

Anyám ezt olvasva újra kiborult:
– Látod?! Még csak bocsánatot sem kér rendesen! Hát ilyen ember volt egész életében!

A testvérem, András ekkor jelent meg először hónapok óta:
– Anya, elég volt ebből! Te is hibás vagy ebben! Mindig mindent kontrollálni akartál!
Anyám ráförmedt:
– Hálátlan vagy! Apád is ilyen lett miattad!
András kiviharzott a lakásból.

Éreztem: ha nem húzok határt, én is elveszek ebben a mocsárban. Egy este leültem anyával:
– Anya, neked segítség kell. Menj el pszichológushoz!
– ÉN?! Nekem?! Inkább meghalok!

De nem hagytam annyiban. Végül elment – és lassan elkezdett változni. Már nem hívott naponta tízszer. Már nem vádolta apámat mindenért. De sosem bocsátott meg neki igazán.

Apám egy év múlva visszaköltözött Budapestre – külön albérletbe. Néha találkoztunk egy kávéra. Csendesebb lett, mint valaha.
– Sajnálom, hogy így alakult – mondta egyszer.
– Apa… miért nem szóltál előbb?
Csak megrázta a fejét:
– Azt hittem, kibírom.

Most már én is tudom: vannak dolgok, amiket nem lehet kibírni örökké. És vannak sebek, amiket csak az idő gyógyíthat – ha egyáltalán valaha begyógyulnak.

Néha azon gondolkodom: vajon én is ilyen leszek majd az én gyerekeimmel? Lehet ebből ördögi körből kitörni? Ti mit gondoltok: hol van az a pont, amikor már nem szabad tovább tűrni?