Anya, hogy tehetted ezt velem? – Egy magyar család titkai

– Anya, ezt most komolyan mondod? – kiáltottam a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett az idegességtől. – Hogy adhattad oda a lakást annak a nőnek? Hogy tehetted ezt velem?

A vonal másik végén csend volt. Csak a hűtő zúgása hallatszott a háttérben, mintha az is tudná, hogy most valami végleg megváltozott. Anyám, Katalin, mindig is zárkózott asszony volt. Egyedül nevelt fel engem, miután apám, László, elhagyott minket, amikor még csak nyolcéves voltam. Sosem beszéltünk sokat az érzéseinkről – nála minden a túlélésről szólt. Most mégis úgy éreztem, mintha valami láthatatlan fal végleg leomlott volna közöttünk.

– Zoli, fiam – szólalt meg végül halkan –, nem akarok terhet rakni rád. Neked ott van a családod, Eszter és a kis Dorka. Nekem meg itt van Marika, aki segít nekem mindenben. Nem vagyok már fiatal…

– De anya! – vágtam közbe kétségbeesetten. – Marika csak egy szomszéd! Én vagyok a fiad! Dorka az unokád! Hogy gondolhattad, hogy mindent ráírsz?

– Nem érted… – sóhajtott. – Te messze laksz, dolgozol reggeltől estig. Marika meg itt van mellettem minden nap. Bevásárol, kiváltja a gyógyszereimet, beszélget velem. Nem akarok egyedül meghalni.

A szavak úgy ütöttek mellkason, mintha pofont kaptam volna. Tudtam, hogy ritkán járok haza. A budapesti élet, a munkahelyi stressz, a gyerek… mindig volt kifogásom. De sosem gondoltam volna, hogy anyám ennyire magányos.

Aznap este Eszter próbált vigasztalni.

– Zoli, lehet, hogy tényleg nagyon egyedül érzi magát. Tudod milyen nehéz neki ott vidéken…

– De hát mi vagyunk a családja! – fakadtam ki. – Miért nem szólt? Miért nem mondta el?

Eszter csak megvonta a vállát.

– Talán szégyellte. Vagy nem akart zavarni minket.

Napokig nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem: hol rontottam el? Miért nem vettem észre korábban? Aztán egy péntek délután összepakoltam Dorkát az autóba és lementünk anyámhoz Szolnokra.

A ház előtt Marika épp virágot locsolt.

– Jó napot kívánok! – köszöntem ridegen.

– Jó napot, Zoltán! – mosolygott rám kedvesen. – Katalin bent van, várja magukat.

Anyám az ablakban állt és nézett minket. Amikor beléptünk, Dorka rögtön odaszaladt hozzá.

– Szia mama! – kiáltotta vidáman.

Anyám arca felragyogott egy pillanatra, de aztán újra komor lett.

– Gyere csak be, fiam – mondta halkan.

Leültünk a régi kanapéra. A falon még mindig ott lógott apám fényképe – sosem vette le.

– Anya… beszélnünk kell – kezdtem óvatosan.

– Tudom – vágott közbe. – Haragszol rám.

– Nem haragszom… csak nem értem. Miért nem szóltál? Miért nem mondtad el, hogy ennyire rossz neked?

Anyám sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Amikor apád elment… azt hittem, majd te leszel az én támaszom. De te is felnőttél, elköltöztél Budapestre. Én meg itt maradtam ebben az üres lakásban. Eleinte még bírtam egyedül… de aztán jött a betegségem. A szomszédok már nem segítettek úgy, mint régen. Marika volt az egyetlen, aki minden nap átjött. Nem pénzt akart tőlem… csak társaságot.

– És ezért ráírtad a lakást? – kérdeztem döbbenten.

– Nem csak ezért – felelte csendesen. – Féltem attól, hogy ha meghalok, senki nem fog emlékezni rám jó szívvel. Marika azt mondta: „Katalin néni, én mindig gondját viselem.” És tényleg így lett. Te pedig… te ritkán jössz.

Dorka eközben rajzolgatott az asztalnál. Néha rám nézett nagy barna szemével: „Apa, miért sírsz?”

Nem tudtam mit mondani neki.

Az este folyamán Marika is bejött egy tálca süteménnyel.

– Remélem nem haragszik rám, Zoltán – mondta halkan. – Én csak segíteni akartam Katalin néninek…

– Nem magára haragszom – válaszoltam fáradtan –, hanem magamra.

A következő hetekben próbáltam többet törődni anyámmal: minden hétvégén hívtam vagy lementem hozzá Dorkával. De valahogy már semmi sem volt ugyanaz. Ott lebegett köztünk ez a kimondatlan fájdalom: hogy mindketten hibáztunk.

Egyik este anyám váratlanul felhívott.

– Zoli… szeretném visszacsinálni ezt az egészet. De már nem lehet…

– Anya… én csak azt szeretném, ha boldog lennél – mondtam könnyekkel a szememben.

– Akkor bocsáss meg nekem…

A megbocsátás nehezebb volt, mint gondoltam. De rájöttem: nem a lakás számít igazán, hanem az idő és figyelem, amit egymásnak adunk.

Azóta próbálok másképp élni: többet vagyok Dorkával és Eszterrel; gyakrabban látogatjuk anyámat is. Marika továbbra is segít neki – és én már hálás vagyok ezért.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon hány magyar családban történik ugyanez? Hány szülő érzi magát feleslegesnek? És hány gyerek veszi ezt csak akkor észre, amikor már késő?