Anyám csak egy hónapra jött volna segíteni a baba születése után – de most apámmal együtt egy évre költöznének hozzánk

– Nem! – szakadt ki belőlem, olyan hirtelen, hogy még én is megijedtem a saját hangomtól. Anyám döbbenten nézett rám, kezében megállt a kanál a teában. A konyhaasztalnál ültünk, a lakásban csend volt, csak a hűtő zúgott halkan. A hasam már gömbölyödött, a nyolcadik hónapban jártam, és minden idegszálam pattanásig feszült. – Nem lehet, hogy egy évig itt lakjatok mindketten! – mondtam újra, most már halkabban, de annál kétségbeesettebben.

Anyám arca megkeményedett. – Nélküle nem megyek – jelentette ki. – Vagy mindketten jövünk, vagy egyikünk sem.

A szívem összeszorult. Gyerekkoromban mindig azt hittem, anyám minden helyzetben mellettem lesz. Most mégis úgy éreztem, mintha egy idegen ülne velem szemben. Azt akartam, hogy itt legyen velem, amikor megszületik a kisfiam, hogy segítsen az első hetekben. De apámmal együtt? Egy évig? Ez elképzelhetetlen volt.

Az egész úgy kezdődött, mint egy ártatlan beszélgetés. Egy hónappal ezelőtt, amikor anyám meglátogatott, teát főztem neki a kis zuglói lakásunkban. Mesélte, milyen nehéz volt neki annak idején velem, mennyire egyedül érezte magát, amikor megszülettem. Azt mondta, ha nem lett volna a nagymamám, talán bele is roppan. Akkor hirtelen felindulásból mondtam: „Gyere majd hozzánk pár hétre, amikor megszületik a baba!”

Anyám szeme felcsillant. De most kiderült: nem csak ő jönne, hanem apám is. És nem pár hétre, hanem egy egész évre! – A lakásunkat kiadjuk albérletbe – magyarázta lelkesen –, abból lesz pénzünk is, segíteni tudunk nektek mindenben!

A gondolat is fojtogató volt. Apám jó ember, de láncdohányos. Mindig azt mondta: „Majd kimegyek az erkélyre.” De tudtam jól: a füst bejön a lakásba, a ruhákba ivódik, mindenbe beleül. És most egy újszülött mellett? Elképzeltem, ahogy télen apám ki-be járkál az erkélyajtón, hideg huzatot engedve be. A kisbabám köhögni fog? Megfázik? És mi lesz a nyugalmunkkal? Apám unatkozni fog – ilyenkor vagy egész nap tévézik hangosan, vagy elviszi a férjemet sörözni a sarki kocsmába. Nekem pedig szükségem lenne rá, hogy Gergő itthon legyen velem és a babával.

Három éjszaka óta nem alszom rendesen. Forgolódom az ágyban, hallgatom Gergő egyenletes légzését és azon gondolkodom: önző vagyok? Anyám csak segíteni akar. De mi lesz velünk? Mi lesz az én kis családommal?

Aztán jött ez a beszélgetés. Anyám sértetten felállt az asztaltól.
– Ha nem kellünk együtt, akkor sehogy sem kellünk – mondta keményen.
– Anya… kérlek… – próbáltam utána szólni.
– Ezt jól gondold át! – vágta rá és becsapta maga mögött az ajtót.

Ott maradtam egyedül a konyhában. A teában kihűlt a citromkarika. A hasam alatt mintha ólomsúly húzott volna lefelé.

Másnap Gergő próbált vigasztalni.
– Ne marcangold magad! – mondta halkan. – Ez a mi otthonunk. Jogod van eldönteni, ki és meddig lakik itt.
– De hát anyám… mindig azt mondta, hogy majd segít…
– Segíthet úgy is, hogy néha átjön vagy főz neked valamit. Nem kell mindent feladnod csak azért, mert ők így akarják.

De bennem ott motoszkált a bűntudat. Mi van, ha tényleg önző vagyok? Ha anyámnak tényleg szüksége van rám? Ha ezzel örökre elvágom magam tőle?

Pár nap múlva felhívott a nővérem is vidékről.
– Hallottam anyától… – kezdte óvatosan. – Nagyon ki van borulva.
– Szerinted igazságtalan vagyok?
– Szerintem… – hallgatott egy pillanatig – …te is anya leszel hamarosan. Jogod van védeni a saját családodat.
– De mi lesz anyával?
– Felnőtt nő. Megoldja. És apu is ott van neki.

Aztán jött egy üzenet anyámtól: „Nem gondoltam volna, hogy így elutasítasz minket.”

Sírtam azon az estén. Gergő átölelt.
– Nem vagy rossz ember – suttogta.

De másnap reggel újra elbizonytalanodtam. Mi van, ha mégis hibáztam? Mi van, ha túl kemény voltam?

A következő héten apám hívott fel először hónapok óta.
– Kislányom… anyád nagyon maga alatt van. Nem lehetne valahogy megoldani ezt okosban?
– Apa… én tényleg szeretném, ha anya itt lenne velem az első hetekben. De egy év… és te is…
– Tudom… zavar a cigifüst…
– Nem csak az! Szükségem van nyugalomra is…
– Értem én… csak hát anyádnak ez most nagyon fontos lenne.

Letettem a telefont és sírtam újra.

Aztán egyik este váratlanul becsöngetett anyám. Fáradtnak tűnt és szomorúnak.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Leültünk egymással szemben.
– Anya… nem akarom, hogy haragudj rám…
– Nem haragszom… csak csalódott vagyok. Azt hittem, örülsz majd nekünk.
– Örülök neked! De félek… félek attól, hogy elveszítem az otthonomat… hogy nem tudom majd megvédeni a babámat…
Anyám sokáig hallgatott.
– Tudod… amikor te megszülettél, én is azt hittem, mindent egyedül kell csinálnom. De aztán rájöttem: néha muszáj segítséget kérni. Most viszont úgy érzem… mintha már nem lenne rám szükséged.
– Szükségem van rád! Csak… másképp.

Sokáig beszélgettünk azon az estén. Végül abban maradtunk: anyám eljön hozzánk segíteni pár hétre a baba születése után – de apám csak látogatóba jön majd néha.

Azóta is gyakran felébredek éjszaka és hallgatom a csendet. Vajon jól döntöttem? Vajon lehet egyszerre jó anya és jó lány is lenni? Vagy mindig választani kell?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt saját családotok és szüleitek között?