„Anyám csak színlel, hogy beteg – de meddig tűrjem még?” – Egy magyar meny életének drámája a négy fal között

– Anikó, gyere gyorsan! Rosszul vagyok! – harsogta át a nappalin anyósom, Ilona néni hangja, miközben én épp a konyhában próbáltam befejezni a harmadik adag pogácsát a hétvégi családi ebédre. A kezem remegett, a tészta a pultra ragadt, és az idegeim pattanásig feszültek. Mióta Ilona néni hozzánk költözött, minden napom ilyen volt: váratlanul jött rohamok, panaszkodás, és az örökös figyeleméhség.

A férjem, Gábor, persze semmit sem vett észre. – Anyám már nem fiatal, Anikó, ne légy vele ilyen szigorú – mondogatta esténként, amikor én fáradtan zuhantam az ágyba. De ő nem látta, hogy Ilona néni egész nap a tévét bámulja, csak akkor támad rá a gyengeség, amikor én végre leülnék egy kicsit vagy elővenném a horgolást.

Az egész akkor kezdődött, amikor Gábor apukája meghalt. Ilona néni egyedül maradt a régi panelban Zuglóban. – Nem hagyhatjuk magára – mondta Gábor. – Úgyis nagyobb lakásunk van, elférünk hárman. Én is azt hittem, hogy így lesz helyes. Az első hónapokban minden rendben ment: Ilona néni segített főzni, néha még a mosogatógépet is bepakolta. De aztán valami megváltozott.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy Ilona néni sírva ül az ágy szélén. – Szédülök, Anikó! Nem bírok felkelni! – nyöszörögte. Rohantam hozzá, aggódtam is, hívtam a háziorvost. A doktor úr mindent rendben talált. – Talán egy kis pihenés kell neki – mondta kedvesen. De másnap ugyanez történt. És harmadnap is.

Aztán észrevettem: ha vendég jött, Ilona néni hirtelen jobban lett. Ha Gábor hazajött munkából, már mosolygott és kérdezte: – Mit főztél ma, fiam? De ha ketten maradtunk otthon, újra előjöttek a panaszok: fáj a feje, zsibbad a lába, nem tud enni.

Egy este, amikor végre leültem volna egy órára horgolni – mert abból volt egy kis mellékesem is –, Ilona néni hangosan sóhajtozni kezdett a nappaliban. – Anikó! Gyere már! Úgy érzem, elájulok! – kiabálta. Letettem a fonalat és mentem. Aztán láttam: amint beléptem, gyorsan elhallgatott és a tévére szegezte a szemét.

– Anyuka, tényleg rosszul van? – kérdeztem óvatosan.
– Hát persze! Nem látod? – vágta rá sértődötten.
– Hívjak orvost?
– Minek? Úgysem segít senki rajtam ebben a házban…

Ekkor már kezdtem sejteni: valami nem stimmel. Próbáltam beszélni Gáborral.
– Szerintem anyukád csak figyelmet akar – mondtam neki halkan.
– Ezt hogy mondhatod? Hiszen beteg! – fakadt ki Gábor.
– De csak akkor beteg, ha én vagyok itthon…
– Most már tényleg túlzásba viszed!

Ettől kezdve minden nap harc volt. Ha dolgozni mentem, Ilona néni egész nap aludt vagy telefonált a barátnőinek. De amint hazaértem, újra kezdődött: panaszkodás, sóhajtozás, segítségkérés. A barátnőim már csak legyintettek: – Tipikus magyar anyós! – mondta Zsuzsa nevetve. De nekem nem volt kedvem nevetni.

A legrosszabb az volt, amikor Gábor is ellenem fordult. Egy este vacsora közben Ilona néni megint elkezdte:
– Ma egész nap egyedül voltam! Senki rám se nézett! Majd meghalok itt magányomban!
Gábor rám nézett szigorúan:
– Miért nem foglalkozol vele többet?
– Egész nap dolgozom és főzök rá is! – vágtam vissza.
– Ne kiabálj velem! – szólt közbe Ilona néni reszkető hangon.

A feszültség egyre nőtt. Már nem tudtam aludni éjszakánként. A munkahelyemen is szétszórt lettem. Egyik nap elfelejtettem beadni egy fontos jelentést a könyvelésen; főnököm, Márta néni csak annyit mondott:
– Anikó, mi van veled mostanában?

Otthon pedig minden csak rosszabb lett. Egy vasárnap reggel Ilona néni eljátszotta a nagy jelenetet: összeesett a fürdőszobában. Rohantam hozzá; Gábor is odaugrott. De amikor mentőt akartam hívni, Ilona néni hirtelen felült:
– Jaj, már jobban vagyok… Csak egy kis vérnyomásingadozás…
Gábor aggódva simogatta a hátát:
– Anyu, pihenj le!
Én pedig ott álltam bénultan: most akkor tényleg beteg vagy csak játszik velünk?

A következő hetekben próbáltam mindent: több időt töltöttem vele, beszélgettem vele régi emlékekről, elvittem sétálni a Városligetbe. De semmi sem volt elég. Ha nem kapott elég figyelmet tőlem, rögtön jött az újabb roham.

Egy este Zsuzsa barátnőm átjött hozzánk teázni.
– Figyelj ide – mondta halkan –, szerintem az anyósod manipulál téged. Ez érzelmi zsarolás.
– De mit tehetnék? A férjem nem hisz nekem…
– Akkor próbáld meg dokumentálni! Írd le minden nap mi történik!

Így is tettem. Minden este leírtam egy füzetbe: mikor panaszkodott Ilona néni, mikor volt rosszul és mikor javult meg hirtelen az állapota. Egy hónap után megmutattam Gábornak.
– Nézd meg ezt! Nem furcsa neked is?
Gábor először csak legyintett:
– Biztos túlzásnak látod…
De aztán egy este ő is tanúja lett annak, ahogy Ilona néni telefonon nevetgélt a barátnőjével tíz perccel azután, hogy nekem azt mondta: „alig kap levegőt”.

Akkor először láttam Gábor arcán bizonytalanságot.
– Lehet… lehet igazad van…

De ezzel még nem oldódott meg semmi. Ilona néni továbbra is játszotta a szerepét; ha csak ketten voltunk otthon, mindig beteg lett. Ha Gábor vagy vendég jött haza, hirtelen jobban lett.

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy szolgáló saját otthonomban. A horgolást abbahagytam; nem volt időm rá. A barátaim eltávolodtak tőlem; minden találkozót lemondtam Ilona néni miatt.

Egy este kiborultam:
– Nem bírom tovább! Ez nem élet! Vagy ő megy el innen vagy én!
Gábor döbbenten nézett rám:
– Ezt hogy mondhatod? Az anyámról van szó!
– És rólam ki gondoskodik? Ki veszi észre, hogy én is elfáradtam?

Napokig alig beszéltünk egymással. A lakásban fagyos volt a hangulat; Ilona néni pedig mintha élvezte volna ezt az egészet.

Végül Zsuzsa tanácsára elmentem egy családsegítőhöz. Ott először sírtam ki magam igazán:
– Úgy érzem magam, mintha csapdába estem volna…
A pszichológus azt mondta:
– Sok idős ember fél az elhagyatottságtól és ezért színleli a betegséget. De neked is jogod van saját élethez!

Hazamentem és leültem Gáborral beszélgetni.
– Vagy keresünk anyukádnak valami elfoglaltságot – klubot vagy társaságot –, vagy én tényleg összepakolok.
Gábor végre megértette: együtt elvittük Ilona nénit egy nyugdíjas klubba a kerületben. Eleinte duzzogott; de aztán talált ott barátokat és kevesebbet panaszkodott otthon.

Most már újra tudok horgolni esténként; de még mindig bennem van a félelem: mi lesz legközelebb? Vajon hány magyar család él így csendben szenvedve?

Néha magamban kérdezem: tényleg kötelességünk mindent eltűrni csak azért, mert valaki családtag? Hol húzzuk meg a határt önmagunk védelmében? Várom mások véleményét: ti mit tennétek az én helyemben?