Anyám haldoklik, és én nem érzek semmit – Egy magyar család titkai

– Nem megyek be hozzá – mondtam halkan, miközben a nővérem, Zsuzsa a kórházi folyosón toporgott mellettem. A Szent Imre Kórházban voltunk, anyánk szobája előtt. A folyosón sárga fény, a falakon kopott csempe. A nővérem rám nézett, mintha pofont adtam volna neki.

– Te normális vagy? Most, amikor már csak napjai vannak hátra?

– Igen – feleltem. – Nem tudok bemenni. Nem akarom látni.

Zsuzsa sírni kezdett. Én csak álltam ott, mint egy darab fa. Nem éreztem semmit. Se szánalmat, se haragot, se szeretetet. Csak ürességet.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy minden család ilyen. Hogy mindenhol kiabálnak, mindenhol repülnek a tányérok, mindenhol van egy anya, aki azt mondja: „Te semmirekellő vagy, Eszter! Miért nem tudsz olyan lenni, mint a nővéred?”

Aztán rájöttem, hogy nem mindenhol ilyen. Csak nálunk.

Apám korán meghalt. Anyám egyedül maradt velünk, de sosem volt igazán velünk. Mindig dolgozott vagy panaszkodott. Ha otthon volt, akkor is csak a saját bajairól beszélt. Ha jó kedve volt, akkor is csak Zsuzsával nevetett, engem meg mintha észre sem vett volna.

Aztán jött az első pofon. Tíz éves voltam. Azt mondta, hogy hazudok az iskoláról. Nem hazudtam. De ő nem hitt nekem. Akkor éreztem először azt a hideget a mellkasomban, amit most is érzek.

Aztán jöttek a többi pofonok. A szavak még jobban fájtak: „Te vagy az oka mindennek! Miért nem tudsz normális lenni?”

Zsuzsa mindig próbált közvetíteni köztünk. Ő volt a jó gyerek. Aki kitűnő tanuló volt, aki sosem szólt vissza. Én voltam a fekete bárány.

Tizenhat évesen elköltöztem otthonról. Egy kollégiumba mentem Pécsre tanulni. Anyám azt mondta: „Végre!”

Azóta csak ünnepekkor találkoztunk. Karácsonykor mindig próbáltam normálisnak tűnni. De sosem sikerült.

Most itt állok a kórház folyosóján, és Zsuzsa könyörög:

– Eszter, kérlek! Legalább most! Ő az anyánk!

– Az anyánk? – kérdeztem vissza keserűen. – Neked talán igen.

Zsuzsa elfordult tőlem.

Aztán bejött a nővérke:

– Bemehetnek hozzá. Most már csak magukra vár.

Zsuzsa bement. Én leültem a padra. Néztem a linóleumot a lábam alatt, és próbáltam emlékezni egyetlen olyan pillanatra, amikor anyám szeretett volna. Nem ment.

A telefonom rezgett – a férjem írt: „Hogy vagy?”

Mit írjak? Hogy ülök egy kórházi folyosón Budapesten, és várom, hogy meghaljon az anyám? Hogy nem érzek semmit?

Aztán eszembe jutottak azok az évek, amikor próbáltam megfelelni neki. Amikor minden dolgozatot megmutattam neki – ő csak annyit mondott: „Miért nem ötös?” Amikor szerelmes lettem tizenhét évesen egy fiúba – ő csak annyit mondott: „Ez is csak kihasznál majd.” Amikor lediplomáztam – „Na végre!”

Soha egy ölelés. Soha egy dicséret.

Aztán megszületett a fiam, Bence. Akkor azt hittem, majd minden más lesz. Hogy majd nagymama lesz belőle, aki szereti az unokáját. De Bencét is csak kritizálta: „Miért ilyen vékony? Miért ilyen hangos?”

Egyetlen egyszer sem vigyázott rá önként.

Most Zsuzsa kijött a szobából, vörös szemekkel:

– Eszter… kérdezett rólad.

– Mit mondtál neki?

– Hogy itt vagy… hogy mindjárt bemész.

Felálltam. A kezem remegett. Beléptem a szobába.

Anyám ott feküdt az ágyon, sápadtan, beesett arccal. Felnézett rám.

– Eszter…

Csak néztem rá.

– Megbocsátasz? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni.

– Mindig is szerettelek… csak nem tudtam kimutatni…

Könnyek csorogtak az arcán.

Éreztem valamit – de nem szeretetet. Inkább szánalmat… vagy talán haragot… vagy csak fáradtságot.

– Sajnálom – suttogta.

Kimentem a szobából.

Zsuzsa utánam jött:

– Mit mondott?

– Semmit lényegeset – feleltem.

Hazamentem aznap este. Bence már aludt. A férjem megölelt:

– Hogy vagy?

– Nem tudom – mondtam őszintén.

Másnap reggel hívtak a kórházból: anyám meghalt éjszaka.

Nem sírtam.

A temetésen Zsuzsa zokogott mellettem. Én csak álltam ott mereven.

Azóta is sokszor gondolkodom: tényleg meg lehet bocsátani mindent? Tényleg tartozunk szeretettel annak is, aki sosem adott nekünk szeretetet?

Vajon én is ilyen anya leszek majd Bencének? Vajon lehet úgy élni tovább, hogy valaki már életében meghalt bennünk?

Ti mit gondoltok erről? Lehet szeretni azt, aki sosem szeretett minket igazán?