Anyám mindent a bátyámra íratott – most nem látogatom, és nem érti, miért
– Miért nem jössz már át, Zsuzsa? – kérdezte anyám a telefonban, hangjában őszinte értetlenséggel. A konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal a viaszosvászon terítőt gyűrögettem, és éreztem, ahogy a harag és a fájdalom egyszerre fojtogat.
– Mert nincs már miért – feleltem végül halkan, de ő csak sóhajtott.
– Ne beszélj butaságokat! A család az család!
De vajon tényleg az? Vagy csak addig, amíg valaki hasznos?
Ötvenkét éves vagyok. Az életem nagy részét abban a kis alföldi városban töltöttem, ahol mindenki ismer mindenkit. Itt nőttem fel, itt mentem férjhez, itt szültem két gyereket. És itt tanultam meg azt is, hogy a családban nem mindig az kapja a legtöbbet, aki a legtöbbet adja.
Gyerekkoromban apám korán meghalt – egy szívinfarktus vitte el, amikor én tíz voltam, a bátyám, Gábor pedig csak hét. Anyám, Ilona egyedül maradt velünk. Akkoriban azt hittem, hős – két műszakban dolgozott a konzervgyárban, este pedig még főzött ránk. De ahogy nőttem, rájöttem: valójában én lettem az anyám jobbkeze.
Minden reggel én vittem Gábort iskolába, én főztem vacsorát, én mostam ki a ruhákat. Anyám mindig mondta: „Zsuzsa, te vagy az én támaszom.” És én büszke voltam rá. Nem mentem el gimnázium után Pestre tanulni, pedig felvettek volna – maradtam, hogy segítsek. Gábor viszont mindig megúszta: ha rossz jegyet hozott haza, anyám csak legyintett. „Fiúból van!” – mondta nevetve.
Aztán felnőttünk. Én férjhez mentem Lacihoz – egy rendes emberhez, aki sosem értette igazán az anyámat –, született két lányunk: Anna és Dóri. Gábor is megnősült, de ő maradt anyám kedvence. Ha bármi történt vele – elvesztette az állását, elvált –, anyám mindig ott volt neki. Nekem viszont csak annyi jutott: „Te úgyis megoldod!”
Amikor anyám beteg lett pár éve – magas vérnyomás, cukor –, én vittem orvoshoz, én váltottam ki a gyógyszereit. Hétvégente főztem rá, takarítottam nála. Gábor néha beugrott egy kávéra, de sosem maradt sokáig.
Aztán tavaly minden megváltozott. Egyik délután anyám leültetett a konyhában.
– Zsuzsa, beszélnünk kell valamiről – mondta komolyan.
– Mi történt?
– Elrendeztem a hagyatékomat. A házat és a telket Gábor kapja majd. Meg a megtakarításaimat is.
Először azt hittem, rosszul hallok.
– És én? – kérdeztem remegő hangon.
– Neked van családod, férjed, lakásod! Gábornak meg kell segíteni. Ő még mindig küszködik.
– De anya… Évek óta én gondoskodom rólad! – fakadtam ki.
– Ne légy önző! – vágta rá. – Nem a pénz számít!
Aznap este sírva mentem haza. Laci próbált vigasztalni:
– Ne törődj vele! Úgyis mindig Gábort szerette jobban.
De nem tudtam elengedni. Minden alkalommal, amikor anyámra gondoltam, csak azt láttam magam előtt: ahogy egy tollvonással kitöröl az életéből. Mintha az évtizedekig tartó áldozatom semmit sem ért volna.
A következő hetekben egyre ritkábban mentem át hozzá. Anyám először csak csodálkozott:
– Mi van veled? Nem vagy beteg?
– Nem vagyok – feleltem ridegen.
Aztán jöttek a telefonok: „Zsuzsa, elfogyott a kenyér!”, „Zsuzsa, nem tudom bevenni ezt a gyógyszert!” De már nem rohantam át minden szóra. Anna és Dóri is észrevették:
– Anya, miért nem megyünk mostanában nagyihoz?
Mit mondhattam volna? Hogy nagyi úgy döntött: csak az számít neki, aki fiú? Hogy nekem csak annyi jutott: „Te úgyis kibírod”?
Gábor egyszer felhívott.
– Zsuzsa, anyu panaszkodik rád. Mi bajod van?
– Semmi bajom – feleltem fojtott hangon –, csak mostantól te viszed neki a kenyeret meg a gyógyszert.
– Ne csináld már! Tudod jól, hogy nekem nincs időm ilyenekre!
– Akkor majd megtanulod – mondtam és letettem.
A városban persze hamar elterjedt: „Zsuzsa elhanyagolja az anyját.” A boltban is összesúgtak mögöttem: „Pedig mindig olyan rendes lánya volt!” Anyám is panaszkodott mindenkinek:
– Nem értem ezt a Zsuzsát! Mindig mellettem állt… Most meg mintha idegen lennék neki!
De soha nem kérdezte meg igazán: miért fáj ez nekem ennyire? Soha nem mondta azt: „Igazad van.” Csak azt ismételgette: „A család az család!”
Egyik este Anna odabújt hozzám:
– Anya… Te haragszol nagymamára?
– Nem haragszom… csak néha nagyon fáj valami belül – suttogtam.
Laci is próbált segíteni:
– Zsuzsa, lehet, hogy egyszer majd megbánja… De te ne hagyd magad bántani!
De hogyan lehet nem bántani magamat? Hogyan lehet elengedni azt az embert, akinek mindent odaadtál?
Karácsonykor Gábor szervezte meg a családi vacsorát anyám lakásában. Meghívtak minket is. Ott ültem az asztal végén, néztem anyámat és Gábort – ahogy együtt nevetnek –, és úgy éreztem magam, mint egy idegen. Anna sírva fakadt vacsora után:
– Anya, én nem akarok többé nagyihoz menni!
Hazafelé Laci csak ennyit mondott:
– Elég volt ebből. Most már magadra gondolj!
Azóta sem mentem át anyámhoz. Néha felhívom – de már csak udvariasságból. Ő még mindig nem érti:
– Zsuzsa… miért lettél ilyen hideg?
Talán azért, mert egyszer mindenkinek elfogy a türelme. Talán azért, mert egy anya szeretete nem lehet feltételhez kötött.
Most itt ülök az üres konyhában és azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre magamat választottam? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még ebből igazi megbocsátás?