Anyám mindent a bátyámra íratott – most nem látogatom, és nem érti, miért

– Miért nem jössz már át, Zsuzsa? – kérdezte anyám a telefonban, hangjában őszinte értetlenséggel. A konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal a viaszosvászon terítőt gyűrögettem, és éreztem, ahogy a harag és a fájdalom egyszerre fojtogat.

– Mert nincs már miért – feleltem végül halkan, de ő csak sóhajtott.

– Ne beszélj butaságokat! A család az család!

De vajon tényleg az? Vagy csak addig, amíg valaki hasznos?

Ötvenkét éves vagyok. Az életem nagy részét abban a kis alföldi városban töltöttem, ahol mindenki ismer mindenkit. Itt nőttem fel, itt mentem férjhez, itt szültem két gyereket. És itt tanultam meg azt is, hogy a családban nem mindig az kapja a legtöbbet, aki a legtöbbet adja.

Gyerekkoromban apám korán meghalt – egy szívinfarktus vitte el, amikor én tíz voltam, a bátyám, Gábor pedig csak hét. Anyám, Ilona egyedül maradt velünk. Akkoriban azt hittem, hős – két műszakban dolgozott a konzervgyárban, este pedig még főzött ránk. De ahogy nőttem, rájöttem: valójában én lettem az anyám jobbkeze.

Minden reggel én vittem Gábort iskolába, én főztem vacsorát, én mostam ki a ruhákat. Anyám mindig mondta: „Zsuzsa, te vagy az én támaszom.” És én büszke voltam rá. Nem mentem el gimnázium után Pestre tanulni, pedig felvettek volna – maradtam, hogy segítsek. Gábor viszont mindig megúszta: ha rossz jegyet hozott haza, anyám csak legyintett. „Fiúból van!” – mondta nevetve.

Aztán felnőttünk. Én férjhez mentem Lacihoz – egy rendes emberhez, aki sosem értette igazán az anyámat –, született két lányunk: Anna és Dóri. Gábor is megnősült, de ő maradt anyám kedvence. Ha bármi történt vele – elvesztette az állását, elvált –, anyám mindig ott volt neki. Nekem viszont csak annyi jutott: „Te úgyis megoldod!”

Amikor anyám beteg lett pár éve – magas vérnyomás, cukor –, én vittem orvoshoz, én váltottam ki a gyógyszereit. Hétvégente főztem rá, takarítottam nála. Gábor néha beugrott egy kávéra, de sosem maradt sokáig.

Aztán tavaly minden megváltozott. Egyik délután anyám leültetett a konyhában.

– Zsuzsa, beszélnünk kell valamiről – mondta komolyan.

– Mi történt?

– Elrendeztem a hagyatékomat. A házat és a telket Gábor kapja majd. Meg a megtakarításaimat is.

Először azt hittem, rosszul hallok.

– És én? – kérdeztem remegő hangon.

– Neked van családod, férjed, lakásod! Gábornak meg kell segíteni. Ő még mindig küszködik.

– De anya… Évek óta én gondoskodom rólad! – fakadtam ki.

– Ne légy önző! – vágta rá. – Nem a pénz számít!

Aznap este sírva mentem haza. Laci próbált vigasztalni:

– Ne törődj vele! Úgyis mindig Gábort szerette jobban.

De nem tudtam elengedni. Minden alkalommal, amikor anyámra gondoltam, csak azt láttam magam előtt: ahogy egy tollvonással kitöröl az életéből. Mintha az évtizedekig tartó áldozatom semmit sem ért volna.

A következő hetekben egyre ritkábban mentem át hozzá. Anyám először csak csodálkozott:

– Mi van veled? Nem vagy beteg?

– Nem vagyok – feleltem ridegen.

Aztán jöttek a telefonok: „Zsuzsa, elfogyott a kenyér!”, „Zsuzsa, nem tudom bevenni ezt a gyógyszert!” De már nem rohantam át minden szóra. Anna és Dóri is észrevették:

– Anya, miért nem megyünk mostanában nagyihoz?

Mit mondhattam volna? Hogy nagyi úgy döntött: csak az számít neki, aki fiú? Hogy nekem csak annyi jutott: „Te úgyis kibírod”?

Gábor egyszer felhívott.

– Zsuzsa, anyu panaszkodik rád. Mi bajod van?

– Semmi bajom – feleltem fojtott hangon –, csak mostantól te viszed neki a kenyeret meg a gyógyszert.

– Ne csináld már! Tudod jól, hogy nekem nincs időm ilyenekre!

– Akkor majd megtanulod – mondtam és letettem.

A városban persze hamar elterjedt: „Zsuzsa elhanyagolja az anyját.” A boltban is összesúgtak mögöttem: „Pedig mindig olyan rendes lánya volt!” Anyám is panaszkodott mindenkinek:

– Nem értem ezt a Zsuzsát! Mindig mellettem állt… Most meg mintha idegen lennék neki!

De soha nem kérdezte meg igazán: miért fáj ez nekem ennyire? Soha nem mondta azt: „Igazad van.” Csak azt ismételgette: „A család az család!”

Egyik este Anna odabújt hozzám:

– Anya… Te haragszol nagymamára?

– Nem haragszom… csak néha nagyon fáj valami belül – suttogtam.

Laci is próbált segíteni:

– Zsuzsa, lehet, hogy egyszer majd megbánja… De te ne hagyd magad bántani!

De hogyan lehet nem bántani magamat? Hogyan lehet elengedni azt az embert, akinek mindent odaadtál?

Karácsonykor Gábor szervezte meg a családi vacsorát anyám lakásában. Meghívtak minket is. Ott ültem az asztal végén, néztem anyámat és Gábort – ahogy együtt nevetnek –, és úgy éreztem magam, mint egy idegen. Anna sírva fakadt vacsora után:

– Anya, én nem akarok többé nagyihoz menni!

Hazafelé Laci csak ennyit mondott:

– Elég volt ebből. Most már magadra gondolj!

Azóta sem mentem át anyámhoz. Néha felhívom – de már csak udvariasságból. Ő még mindig nem érti:

– Zsuzsa… miért lettél ilyen hideg?

Talán azért, mert egyszer mindenkinek elfogy a türelme. Talán azért, mert egy anya szeretete nem lehet feltételhez kötött.

Most itt ülök az üres konyhában és azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre magamat választottam? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még ebből igazi megbocsátás?