Anyósom hétvégéje: Csak egy cseléd vagyok a saját otthonomban?

– Már megint jönnek? – suttogtam, miközben a telefonom kijelzőjén 7:13 villogott szombat reggel. A férjem, Gábor, a másik oldalára fordult, és úgy tett, mintha nem hallaná. A konyhából már hallatszott a székek csikorgása – anyósom mindig korábban érkezett, mint ahogy mondta. Még pizsamában voltam, amikor már harsány hangja betöltötte a lakást:

– Zsuzsi, hol vannak azok a konyharuhák? Tegnap még a fiókban voltak!

Mély levegőt vettem. „Csak két nap” – ismételgettem magamban. De ez a két nap mindig végtelennek tűnt. Amióta Gáborral beköltöztünk ebbe a háromszobás panelba Zuglóban, minden hétvége ugyanúgy zajlott: anyósomék jöttek Kecskemétről, én pedig láthatatlan háziasszonnyá váltam a saját otthonomban.

– Zsuzsi, csinálnál megint túrós csuszát? Az múltkor is olyan finom volt! – szólt oda apósom, miközben kényelmesen elterpeszkedett a kanapén.

– Persze – feleltem automatikusan, pedig legszívesebben azt mondtam volna: „Miért nem csináljátok meg ti?” De nem lehetett. Gábor rám nézett, szinte kérlelően: „Ne csinálj jelenetet.”

Elkezdtem gyúrni a tésztát. A liszt ragadt a kezemhez, a könnyeim pedig a szemembe. A konyhában úgy éreztem magam, mint egy rossz színdarab statisztája – játszottam az ideális meny szerepét, miközben belül egyre üresebb lettem.

– Zsuzsi, mikor lesz már unoka? – kérdezte hirtelen anyósom, amikor leültünk ebédelni.

Megdermedtem. Gábor lesütötte a szemét. Ez a kérdés minden hétvégén elhangzott, mintha családi rituálé lenne.

– Még nem vagyunk készen – válaszoltam halkan.

– Mikor lesztek? Az idő megy! – sóhajtott fel teátrálisan.

Éreztem, ahogy nő bennem a düh. Hiszen ez az én életem! De képtelen voltam kiállni magamért. Inkább összeszedtem a tányérokat és kimentem a konyhába, hogy elrejtsem a könnyeimet.

Este Gábor próbált átölelni.

– Tudom, hogy nehéz… de csak hétvégék…

– Csak? – vágtam közbe. – Ez az egész életem! Hétköznap dolgozom, hétvégén pedig a te szüleidnek élek. Mikor lehetek végre önmagam?

Tanácstalanul nézett rám. Tudtam, hogy szereti a szüleit és nem akarja megbántani őket. De az én érzéseim számítanak egyáltalán?

Vasárnap minden ismétlődött: reggeli, takarítás, anyósom panaszkodása „a mai fiatalokról”, újabb kérdések a gyerekvállalásról. Egyre inkább átlátszónak éreztem magam. Még Gábor is mintha már nem látna.

Amikor este anyósomék végre elmentek, leültem a konyha padlójára és sírtam. Gábor mellém ült.

– Zsuzsi…

– Valamit változtatni kell – mondtam határozottan. – Vagy te beszélsz velük, vagy én ezt nem bírom tovább.

Sokáig hallgatott.

– Megpróbálom… De megsértődnek majd…

– És én? Én már rég megsértődtem az életemre – suttogtam.

Hétfő reggel anyukám hívott.

– Zsuzsi, miért vagy ilyen szomorú?

Nem akartam őt terhelni. De nem bírtam tovább:

– Anya, már nem tudom, ki vagyok. Úgy érzem magam, mint egy cseléd a saját otthonomban.

Anyu felsóhajtott:

– Határokat kell húznod. Különben sosem leszel boldog.

Este hosszasan beszélgettünk Gáborral. Sok könny és vádaskodás volt. Végül beleegyezett: legközelebb ő fogja vendégül látni a szüleit, én pedig elmegyek wellness-hétvégére a barátnőmmel.

Amikor eljött a következő hétvége és megszólalt a csengő, összeszorult a szívem. De most felvettem a kabátomat és azt mondtam:

– Gábor, most te jössz.

Elmentem otthonról először hónapok óta bűntudat nélkül. Sétáltam a Városligetben és végre szabadnak éreztem magam.

Este Gábor felhívott:

– Most már értem… Sajnálom.

Talán ez egy új kezdet? Talán végre megtanulok fontos lenni saját magamnak?

Tényleg mindig fel kell áldoznunk magunkat a családért? Vagy néha megéri harcolni a saját békénkért?