Árnyék a boldogság előtt – Egy magyar nő története a döntés határán

– Nem megyek hozzá! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam a tenyerem. A porcelán csészék összecsörrentek, anyám arca pedig elfehéredett. A húgom, Dóri, csak némán bámult rám, mintha nem is értené, mi történik. A szobában fojtogató volt a csend, csak az utcáról beszűrődő kutyaugatás törte meg.

– Eszter, ne kezd már megint! – sóhajtott anyám, és idegesen igazgatta a konyharuhát. – Mindenki várja már ezt az esküvőt. A család, a rokonok, még a szomszéd Marika néni is új ruhát vett miattatok.

– Nem érdekel! – suttogtam, de már nem volt bennem erő kiabálni. – Nem tudom, hogy akarom-e ezt az egészet. Nem tudom, hogy akarom-e Gábort…

A nevét kimondani is nehéz volt. Gábor, a vőlegényem, akit mindenki tökéletesnek tartott: rendes állás, saját lakás Zuglóban, autó, udvarias, sosem emelte fel rám a hangját. Mégis, valahányszor ránéztem, valami ürességet éreztem belül. Mintha egy idegen mellett élnék.

A történetem egy kis alföldi faluban kezdődött, ahol mindenki mindent tudott mindenkiről. Apám korán meghalt, anyám egyedül nevelt fel minket Dórival. Mindig azt mondta: „Eszterkém, csak rendes férjet találj magadnak, akkor nem lesz gondod az életben.” Én pedig hittem neki – egészen addig, amíg Gábor meg nem kérte a kezem.

Az eljegyzés után minden felgyorsult. Anyám szervezte az esküvőt, Dóri a ruhámat tervezgette, Gábor szülei pedig már azt számolgatták, mikor lesz unoka. Én csak sodródtam az árral. A munkahelyemen is mindenki gratulált: „Na végre, Eszter! Már azt hittük, vénlány maradsz!”

De ahogy közeledett az esküvő napja, egyre inkább úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam az ágyban. A gyomrom görcsbe rándult minden alkalommal, amikor Gábor átölelt. Próbáltam elhessegetni a gondolatot: talán csak az idegesség beszél belőlem.

Aztán eljött a leánybúcsú estéje. A barátnőim – Zsófi, Petra és Réka – mindent megtettek, hogy jól érezzem magam. Volt pezsgő, lufik, csillámpor és sok nevetés. De én csak ültem a sarokban és figyeltem őket. Vajon ők tényleg boldogok? Vagy csak jobban tudják elrejteni a kételyeiket?

Éjfél körül kopogtak az ajtón. Egy idős asszony állt kint – ismerős volt valahonnan, de nem tudtam hova tenni.

– Jó estét kívánok – mondta rekedtes hangon. – Eszter vagyok… vagyis… én vagyok Eszter nagymamája.

Megdermedtem. A nagymamám tizenöt éve meghalt.

– Bocsásson meg… biztos összetéveszt valakivel – hebegtem.

– Nem tévesztelek össze senkivel – nézett rám mélyen. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek: ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én…

A barátnőim értetlenül néztek rám.

– Ki ez? – súgta Zsófi.

– Nem tudom…

Az asszony közelebb lépett.

– Én is férjhez mentem fiatalon. Mindenki azt mondta: jó parti lesz az az ember. De sosem szerettem igazán. És tudod mi lett belőle? Egy életnyi bánat és magány…

A hangja megremegett. A szemében könny csillant.

– Ne hagyd, hogy mások döntsenek helyetted! – mondta halkan.

Aztán eltűnt a sötétben.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Másnap reggel anyám már korán felkeltett:

– Eszterkém, kelj fel! Ma van az esküvő napja!

A tükör előtt ülve néztem magam: fehér ruha, kontyba tűzött haj, halvány smink. Idegennek láttam magam. Dóri bejött hozzám:

– Jól vagy? Olyan sápadt vagy…

– Nem tudom… Dóri… szerinted boldog leszek Gábor mellett?

A húgom leült mellém.

– Ezt csak te tudhatod – mondta csendesen. – De ha most nemet mondasz… mindenki haragudni fog rád.

– És ha igent mondok? Akkor magamra haragszom majd egy életen át?

Dóri nem válaszolt.

Az esküvő előtt Gábor bejött hozzám a készülődés közben.

– Eszter… izgulsz? – kérdezte mosolyogva.

– Igen… nagyon – hazudtam.

– Ne aggódj! Minden tökéletes lesz! Anyukád is mondta, hogy minden rendben van a menüvel meg a zenekarral…

Csak bólintottam.

A templomban mindenki ott volt: rokonok, barátok, szomszédok. Anyám büszkén mosolygott rám a padsorból. A pap elkezdte a szertartást:

– Eszter, akarod-e…

Ekkor hirtelen minden elcsendesedett bennem. Csak egy gondolat zakatolt a fejemben: „Ez nem az én életem!”

– Nem… – suttogtam először alig hallhatóan.

A pap értetlenül nézett rám.

– Tessék?

– Nem akarom… Bocsánat… nem tudom megtenni…

A templomban döbbent csend lett. Anyám arca eltorzult fájdalmában. Gábor csak állt mozdulatlanul.

Kirohantam a templomból. A falusi utcán végigfutottam a régi házunkig. Ott leültem a lépcsőre és zokogtam.

Később anyám jött utánam.

– Hogy tehetted ezt velünk? Mit fognak mondani az emberek?

– Anya… én nem tudtam volna boldog lenni mellette! Magammal sem!

Anyám sírt. Dóri átölelt hátulról.

Napokig nem beszélt velem senki a családból. A faluban mindenki rólam beszélt: „Szégyent hozott az anyjára!” „Ki fog így férjhez menni?” „Szegény Gábor!”

De ahogy teltek a hetek, lassan megnyugodtam. Elköltöztem Budapestre albérletbe. Új munkát találtam egy könyvesboltban. Esténként sétáltam a rakparton és először éreztem azt: szabad vagyok.

Anyám végül felhívott:

– Eszterkém… haragszom rád még mindig… de látom rajtad, hogy most boldogabb vagy.

– Igen… anya… most először érzem azt, hogy önmagam vagyok.

Gáborral soha többé nem beszéltem. Dóri néha meglátogatott Pesten és együtt nevettünk azon: „Mi lett volna ha…”

Ma már tudom: néha fájdalmasabb nemet mondani valamire, amit mindenki elvár tőlünk – de még fájdalmasabb lenne egy életen át hazudni magunknak.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak azt a fájdalmat, amit másoknak okozunk azért, hogy önmagunk lehessünk?