Árnyék a múltból: Egy magyar nő drámája

– Ne gyere ide többet, Éva! – csattant fel Zoltán hangja, ahogy az ajtóban állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha idegen lennék. – Nincs miről beszélnünk.

Ott álltam a panelház negyedik emeletén, a szürke, málló vakolatú folyosón, a kezemben egy boríték, benne egy levél, amit egész éjjel írtam. A kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott. Harminc év. Harminc év telt el azóta, hogy utoljára láttam a fiamat. Akkor még csak hétéves volt, most negyven. És én most először mertem újra felkeresni.

– Zoli… – próbáltam megszólalni, de a hangom elhalt. – Csak hallgass meg…

– Nem akarok hallani semmit – vágott közbe. – Nekem nincs anyám.

A szomszéd ajtaja résnyire nyílt, egy idős asszony nézett ki kíváncsian. A folyosón terjengett a főzelék szaga, valahol egy gyerek sírt. Én csak álltam ott, mint egy bűnös gyerek az igazgatói előtt.

– Kérem… – suttogtam. – Csak öt percet kérek.

– Menjen el – mondta halkan egy női hang mögüle. Zoltán felesége volt az, Judit. Sosem láttam még élőben, csak képeken a Facebookon. – Zoli nem akarja magát látni.

A boríték kiesett a kezemből. Lehajoltam érte, de közben éreztem, hogy minden tekintet rám szegeződik. A múltam árnyéka vagyok ebben a házban.

Visszamentem az autómhoz, és ott ültem órákig. Néztem a játszóteret, ahol valaha Zolit hintáztattam. Akkoriban még minden más volt: fiatal voltam, tele álmokkal, de tele félelemmel is. A férjem, Gábor – Zoli apja – kemény ember volt. Sosem bocsátotta meg nekem, hogy elmentem. És Zoli sem.

A válás után vidékre költöztem egy másik férfihoz, Tamáshoz. Új életet akartam kezdeni, de sosem sikerült igazán. Tamásnak nem kellett Zoli. „Nem vagyok hajlandó más gyerekét nevelni” – mondta egyszer részegen. Akkor döntöttem el: Zolit Gáborra hagyom. „Ott jobb helye lesz” – hazudtam magamnak éveken át.

Az első években még próbáltam hívni őket. Gábor sosem engedte, hogy beszéljek Zolival. „Nem kell neki ilyen anya” – mondta mindig. Egy idő után feladtam. Azt hittem, majd ha felnő, keresni fog. Nem keresett.

Most itt vagyok ötvenkilenc évesen, egyedül egy albérletben Zuglóban. Tamás már rég elhagyott egy fiatalabb nőért. Nincs senkim. Csak a múltam van és ez az üres boríték.

Másnap reggel csörgött a telefonom. Anyám volt az – kilencven éves múlt, de még mindig erős hangja van.

– Mit művelsz már megint? – kérdezte szemrehányóan. – A fél család rólad beszél! Zoli felhívott engem is! Miért nem tudsz békén hagyni mindenkit?

– Anya… csak szeretném jóvátenni…

– Jóvátenni? Harminc év után? Ugyan már! Az ilyen dolgokat nem lehet jóvátenni! Inkább imádkozz, hogy legalább az unokáid ne utáljanak!

Elhallgattam. Unokáim is vannak – ezt is csak Facebookról tudom. Két fiú: Ádám és Máté. Soha nem láttam őket élőben.

Aznap este felhívtam Gábort is. Tudtam, hogy utálni fogja, de muszáj volt beszélnem vele.

– Mit akarsz még tőlem? – kérdezte fáradtan.

– Csak beszélni akarok Zolival…

– Késő! Most már késő! Amikor beteg volt, hol voltál? Amikor sírt utánad éjszakánként? Amikor először szerelmes lett? Sehol! Most meg mit akarsz? Hogy megbocsásson?

– Igen…

– Hát azt várhatod! – nevetett keserűen és letette.

Napokig csak bolyongtam a városban. Néztem a családokat a Városligetben: anyák tolták a babakocsit, apák fociztak a gyerekeikkel. Én csak árnyék vagyok közöttük.

Egy hét múlva váratlanul üzenet jött Messengeren: „Ha tényleg beszélni akarsz velem, gyere el pénteken 18:00-ra a Bikás parkhoz.” Zoli írta.

Egész nap remegtem az idegességtől. Elmentem fodrászhoz, vettem egy új blúzt a turkálóban. A parkban már ott várt: magas férfi lett belőle, őszülő halántékkal.

– Csak öt percet kapsz – mondta hidegen.

– Sajnálom… – kezdtem sírva. – Minden nap gondoltam rád…

– Akkor miért nem jöttél vissza? Miért nem harcoltál értem?

– Gyáva voltam… Féltem… Tamás nem akarta… Gábor sem engedte…

– Mindig másokat hibáztatsz! – csattant fel. – De én voltam az, aki minden este sírt érted! Tudod milyen érzés az? Hogy az anyád nem kell?

– Nem tudom jóvátenni… De szeretném legalább megpróbálni…

– Késő! Nekem már van családom! Van anyósom is – ő főzi az ünnepi ebédet, ő vigyáz a gyerekeimre! Te csak egy név vagy nekik!

Sírtam ott előtte, mint egy kisgyerek.

– Kérlek… legalább egyszer hadd lássam az unokáimat!

– Nem tudom megígérni – mondta halkan és elfordult.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: miért olyan nehéz megbocsátani? Miért olyan könnyű hibázni és olyan lehetetlen jóvátenni?

Azóta minden héten írok neki egy rövid üzenetet: „Gondolok rád.” Néha válaszol egy szót: „Köszi.” Máskor semmit.

Anyám meghalt tavasszal. A temetésen ott volt Zoli is a családjával. Messziről néztem őket: Judit szorította Ádám kezét, Máté egy kis autóval játszott a sírok között. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk Zolival. Nem mosolygott vissza.

Most itt ülök az üres lakásban és azt kérdezem magamtól: Vajon tényleg nincs visszaút? Lehet-e valaha újra család az, ami egyszer széthullott?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?