Átmentünk a poklon, de a lányunk testvér nélkül nő fel – egy magyar család csendes fájdalma

– Anya, miért nincs nekem testvérem? – kérdezte Lilla egy szürke novemberi délutánon, miközben az ablakon túl a köd úgy ült a panelházak között, mintha soha nem akarna felszállni. A kérdés úgy vágott belém, mint kés a vajba. Megálltam a mosogatásban, és csak néztem a tízéves lányomat, aki az asztalnál rajzolt. A szívem összeszorult. Hányszor próbáltam már elmagyarázni neki? Hányszor próbáltam magamnak is megbocsátani?

– Tudod, Lilla, néha az élet nem úgy alakul, ahogy szeretnénk – mondtam halkan, de ő már nem figyelt rám igazán. A rajzára koncentrált, de tudtam, hogy a kérdés ott marad benne is, bennem is.

A nevem Tóth Eszter. Harmincnyolc éves vagyok, és Budapesten élek a férjemmel, Gáborral és a lányunkkal. Az én gyerekkorom egészen más volt: három testvéremmel nőttem fel egy vidéki kisvárosban, ahol a család szó még jelentett valamit. Anyám mindig azt mondta: „Egy gyerek magányos, kettő már társaság, három meg igazi család.” Én is ezt akartam. De az élet másképp döntött.

Gáborral tizenhat éve vagyunk együtt. Az első években nem siettünk a gyerekvállalással – előbb lakás, munkahely, egzisztencia. Aztán amikor végre úgy éreztük, minden adott, nem jött össze. Évekig próbálkoztunk. Minden hónapban új remények, majd újabb csalódás. A barátnőim sorra szültek: Zsuzsi már a harmadik babáját várta, amikor én még mindig csak a negatív teszteket nézegettem sírva a fürdőszobában.

A család persze nem értette. Anyám minden karácsonykor megkérdezte: „Na és mikor lesz már unokám?” A sógornőm, Erika egyszer odasúgta: „Nem kéne annyit dolgoznod, Eszter. Az idegesség mindent tönkretesz.” Mintha csak rajtam múlt volna.

Végül orvoshoz mentünk. A vizsgálatok után jött az ítélet: meddőség. Az okot sosem tudták pontosan megmondani – talán hormonális, talán immunológiai. Egy biztos: természetes úton nem fog menni. Akkoriban úgy éreztem magam, mint egy selejtes alkatrész. Gábor próbált tartani bennem a lelket, de láttam rajta is a csalódottságot.

Az első lombikprogram előtt hetekig csak sírtam. Féltem a hormonkezelésektől, féltem attól, hogy mi lesz, ha ez sem sikerül. De amikor végül pozitív lett a teszt – az első alkalommal! –, úgy éreztem, újra van értelme az életnek. Lilla születése maga volt a csoda. Amikor először a karomban tartottam, azt gondoltam: minden szenvedés megérte.

De ahogy múltak az évek, egyre erősebben éreztem: nem akarom, hogy Lilla egyedül nőjön fel. Próbáltuk újra – három sikertelen lombik után az orvos azt mondta: „Eszter, lehet, hogy el kellene engedni ezt az álmot.” Gábor már korábban feladta volna. Egy este összevesztünk:

– Miért nem elég neked Lilla? – kérdezte dühösen.
– Mert tudom, milyen egyedül lenni! – kiáltottam vissza.
– De hát nem vagy egyedül! Itt vagyok én is! – mondta megtörten.

Napokig nem beszéltünk egymással rendesen. Aztán Lilla beteg lett – egy egyszerű nátha volt csak –, de ahogy ott ültem mellette az ágy szélén, rájöttem: igaza van Gábornak. Talán tényleg túl sokat akarok.

A család persze továbbra sem értette. Anyám egyszer odavágta: „Bezzeg régen nem voltak ilyen problémák! Miért nem fogadsz örökbe?” De én nem akartam örökbe fogadni – én akartam szülni még egy gyereket. Ez volt az én rögeszmém.

Lilla közben cseperedett. Okos kislány lett belőle – érzékeny és visszahúzódó. Néha irigykedve nézte az unokatestvéreit vagy az iskolában a nagycsaládosokat. Egyszer sírva jött haza:
– Anya, nekem sosem lesz kire vigyáznom? Nekem sosem lesz kihez mennem, ha ti már nem lesztek?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak öleltem.

A férjemmel közben lassan megtanultuk elfogadni ezt az életet. Hárman vagyunk – egy kicsit csendesebben, mint ahogy álmodtam gyerekként. Néha mégis előjönnek a régi sebek: amikor Lilla magányosan ül a szobájában; amikor karácsonykor csak mi hárman bontogatjuk az ajándékokat; amikor anyám még mindig sóhajtozik az elveszett lehetőségek miatt.

A legnehezebb azonban az önvád volt. Hogy talán én rontottam el mindent – hogy túl sokat dolgoztam fiatalon; hogy túl későn kezdtem el próbálkozni; hogy túl görcsösen akartam mindent irányítani. Gábor mindig azt mondja: „Eszter, nézz rá Lillára! Ő maga a boldogság.” És igaza van – de néha mégis hiányzik valami.

A barátnőim közül többen ismerik ezt az érzést – főleg azok, akik szintén csak egy gyereket tudtak vállalni. Sokat beszélgetünk erről: vajon tényleg rosszabb-e egykeként felnőni? Vagy csak mi hisszük azt? Magyarországon még mindig él az a nézet: „Egy gyerek nem gyerek.” De vajon igaz ez ma is?

Mostanra megtanultam hálásnak lenni azért, amim van. Lilla egészséges, okos és szeretetteljes lány lett belőle. Gáborral újra közel kerültünk egymáshoz – már nem hibáztatjuk egymást vagy magunkat. De néha még mindig összeszorul a torkom, amikor Lilla azt mondja:
– Bárcsak lenne egy húgom vagy bátyám…

Ilyenkor csak annyit tudok mondani:
– Mi hárman vagyunk egymásnak mindenek.

De vajon tényleg elég ez neki? Vagy örökre hiányozni fog neki valaki? És nekem sikerül valaha teljesen megbékélnem ezzel?

Ti mit gondoltok? Vajon tényleg boldog lehet egy gyermek testvér nélkül Magyarországon? Vagy örökre ott marad benne is és bennünk is ez a csendes hiány?