Attól a naptól, amikor leesett a kanál – Egy magyar özvegyasszony újrakezdése a csendben

– Anyu, miért nem veszed fel a telefont? – hallatszott a vonal másik végéről a lányom, Eszter hangja. De én csak ültem a konyhaasztalnál, néztem a linóleumot, ahol a kanál még mindig ott feküdt. Az a kanál, amely reggel, minden ok nélkül, egyszerűen kiesett a kezemből. Nem voltam beteg. Nem remegett a kezem. Mégis, mintha valami láthatatlan erő elvette volna tőlem az irányítást.

– Nem volt kedvem beszélgetni – suttogtam végül, de Eszter már letette. Mindig siet. Mindig van valami fontosabb.

Attól a naptól kezdve valami megváltozott bennem. A férjem, Laci halála óta eltelt három év alatt megszoktam a csendet, de most mintha ez a csend is nehezedett volna rám. A panelházban, ahol ötven éve élek, minden hang visszhangzik: a szomszéd fúrógépe, a lift nyikorgása, de leginkább a saját lélegzetem. A kanál csörrenése még órák múlva is ott visszhangzott a fejemben.

Aztán jött az este. A tévében ugyanazok az arcok, ugyanazok a hírek: infláció, választások, valahol baleset az M3-ason. Felhívtam Esztert újra, de csak az unokám, Bence vette fel.

– Szia mama! Most nem tudunk beszélni, meccs van! – kiabálta be a telefonba.

Letettem. Aztán csak ültem tovább. Vajon így néz ki az öregség? Hogy már senkinek sem vagy fontos?

Másnap reggel elmentem a piacra. Nem azért, mert kellett volna valami – inkább csak embereket akartam látni. A kofák már ismernek: „Jó reggelt Marika néni!” – köszönnek, de nem kérdezik meg, hogy vagyok. Talán félnek a választól.

A központi téma mostanában mindenütt ugyanaz: „Hogy lehet ebből kijönni?” – kérdezi az egyik asszony a másiktól. „A rezsi… az élelmiszer…” Mindenki panaszkodik. Én is panaszkodnék, de kinek?

Hazafelé menet megláttam egy fiatal nőt sírni a lépcsőház előtt. Egy kislány kapaszkodott belé – talán hatéves lehetett. Megálltam mellettük.

– Segíthetek valamiben? – kérdeztem óvatosan.

A nő felnézett rám vörös szemekkel.

– Elhagytak minket – mondta halkan. – Nincs hova mennünk.

Nem tudom miért, de azt mondtam:

– Jöjjenek fel hozzám egy teára.

Így ismertem meg Katát és a kislányát, Zsófit. Kata férje elhagyta őket egy másik nőért. Az anyósánál laktak pár hétig vidéken, de ott sem maradhattak tovább. Most Pesten próbáltak szerencsét, de se munka, se lakás.

Aznap este három tányér levest tettem az asztalra. Zsófi csendben kanalazott, Kata pedig csak bámulta maga előtt az asztalt.

– Nem akarunk zavarni… – kezdte Kata.

– Nem zavarnak – vágtam rá gyorsabban, mint szerettem volna. – Úgyis túl nagy ez a lakás egyedül.

Az első napokban mindenki feszélyezett volt. Kata próbált segíteni: mosogatott, porszívózott, főzött is néha. Zsófi rajzolt nekem színes ceruzával virágokat és napocskát. Aztán egy este Zsófi odabújt hozzám mesét hallgatni.

– Mama Marika, te is voltál kislány? – kérdezte egyszer.

Elmosolyodtam.

– Persze hogy voltam! Akkoriban még nem volt internet meg okostelefon… csak ugróiskola meg gumizás az udvaron.

Zsófi nevetett.

A következő hetekben lassan megszoktam őket. Már nem zavart, ha Kata késő estig keresgélte az álláshirdetéseket a telefonomon vagy ha Zsófi hangosan énekelt reggelente. Sőt: hiányzott volna, ha egyikük sincs otthon.

Egyik este Eszter váratlanul beállított Bencével.

– Anyu… mi ez? Kik ezek? – kérdezte döbbenten.

– Segítek nekik – mondtam egyszerűen.

Eszter arca elvörösödött.

– És nekünk mikor segítesz? Nekem is nehéz! Bence iskolája drága! Miért idegeneknek adod azt az időt és pénzt?

Bence csak vállat vont:

– Mama legalább főz rendes kaját…

Eszter sírva fakadt és kiviharzott. Utána mentem a folyosóra.

– Anyu! Te mindig mindenkinek segítesz! De nekem sosem mondod el, hogy büszke vagy rám! Sosem kérdezed meg, hogy bírom-e ezt az egészet egyedül! – zokogta.

Megöleltem volna, de ellökte a kezemet.

– Sajnálom… – suttogtam utána.

Aznap éjjel nem aludtam. Vajon tényleg hibáztam? Túl sokat adtam másnak és túl keveset annak, aki igazán számított?

Reggel Zsófi odajött hozzám és átölelt.

– Mama Marika… ne sírj! Ha te sírsz, akkor én is sírok!

Megsimogattam a haját és rájöttem: lehetetlen mindenkinek megfelelni. De talán nem is kell.

Kata végül talált munkát egy közeli pékségben. Zsófi óvodába járt és esténként együtt tanultunk rajzolni vagy mesét olvastunk. Eszter hetekig nem jelentkezett. Aztán egy nap becsöngetett hozzám.

– Anyu… beszélhetünk?

Leültünk a konyhában. Eszter sokáig hallgatott.

– Félek attól, hogy elveszítelek – mondta végül halkan. – Hogy már nincs rám szükséged… hogy mások fontosabbak lettek nálad…

Megfogtam a kezét.

– Te mindig fontos leszel nekem. De most először érzem azt is: szükség van rám valaki másnak is… És ettől újra élőnek érzem magam.

Eszter bólintott és sírva fakadt. Megöleltük egymást hosszasan.

Azóta minden vasárnap együtt ebédelünk mindannyian: Eszterék, Kata és Zsófi is. Néha feszültség van – ki mosogatjon, ki főzzön –, de már nem félek ettől sem. Inkább örülök annak, hogy újra zaj van körülöttem.

Egy reggel Zsófi véletlenül leverte a kanalat az asztalról. Mindannyian nevettünk rajta.

Akkor értettem meg: attól a naptól kezdve, amikor leesett az első kanál, valami új kezdődött el az életemben. Nem baj, ha néha eltörik valami vagy ha néha fáj egy szó – mert legalább történik valami.

Vajon hányan élnek még ma Magyarországon úgy, hogy csak ülnek csendben és várják: mikor esik le náluk is az első kanál? És vajon hányan mernek utána újra kinyitni egy ajtót?